Babits Mihály: A lírikus epilógja
(elemzés)

A neoklasszicista magyar költészet egyik reprezentáns alakjának versét szerkezeti-logikai szempontból elemezzük. A mű mélyrehatóbb értelmezéséhez a szöveggel összevetve mozgósítjuk az énközpontú filozófiáról szóló ismereteinket. Foglalkozunk még a költeménnyel irodalomtörténeti és hermeneutikai szempontból. Kérdés lehet: miként fogadja be korunk olvasója a szöveget? Mit érthetünk meg a mű különböző rétegeinek feltárásával? Erről szólunk az alábbiakban.

A szöveget a versszakok szétválasztásával oszthatjuk négy részre. Kijelenthetjük, hogy az első szerkezeti egység a költészet szempontjából közelíti meg a problémát.

„Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.”

A második versszakban a főhős már „mélyebbre ás”, saját lelkét vetíti ki a világra a diós hasonlatban.

„…Vak dióként dióban zárva lenni

s törésre várni beh megundorodtam.”

A harmadik rész az indulatok megnyilvánulásának ad teret. A vers aranymetszésében fedezzük fel a probléma pontos leírását. Ez az egység már igazán bensőséges. Ám ezt nem szép, nyugalmas állapotként értjük, hanem az én bezárult köreként. Ez a léthelyzet pedig nyugtalanítja a lírai hőst.

„Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm…”

    Az utolsó egység a lecsendesedésé. A tények puszta megfogalmazása evidenciát sugall.
„Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.”

Ez a rész tehát a vers konklúziója, a csendes, beletörődő összegzés. Ami – bár nem kérdéssel zárul, mégis elbizonytalanodhatunk: valóban ezek a megváltoztathatatlan tények, vagy csak pillanatnyi állapotot határoznak meg, ezáltal változók is lehetnek?

Az utóbb felvetett kérdés alapján vizsgáljuk meg a szöveg időbeli elhelyezését! Mivel nincs konkrét „történése”, nem cselekményleíró, a sententia uralja. Ezáltal nehéz lenne időintervallumot meghatározni. Így azt mondhatjuk el, hogy a vers a pillanatnyi gondolatkísérlet művészi megfogalmazása.

Bár filozófiai kérdéseket boncolgat, konkrét válasszal nem szolgál, az a befogadó feladata. Itt kell megemlítenünk, hogy Babits elitista költő. Nem óhajtja, hogy mindenki olvassa verseit. Azoknak ír, akik elég műveltek ahhoz, hogy megértsék a mondandóját. Műveinek alaposabb értelmezéséhez valóban szükséges a kulturális jártasság, több esetben filozófiai ismeret.

Ez a vers ösztönözhette Babits korának célközönségét arra, hogy gondolkozzanak el az „Én” határain és azon, hogy mennyi mindent képesek, illetve képtelenek befogadni az őket körülvevő világból. Ebben a tekintetben Babits lehet a kivonuló próféta, aki ráébreszti a publikumot az élet addig rejtett problémáira. Irányíthatja a közgondolkodást, európaiasíthatja a magyar köztudatot, mint ahogy ezt a Nyugat főszerkesztőjeként kötelességének is érezhette megtenni.

A szerkezeti-logikai felépítés, majd az irodalomtörténeti kitekintés után szenteljünk figyelmet a cím értelmezésének! A lírikus epilógjának „nyersfordítása” akár a következő is lehet: ez a költő végszava. Megállapításunkkal arra a következtetésre jutunk, hogy bár a költemény egyes szám első személyben íródott, fikciója általánosítható. Babits (és a vele rokonlélek költők) hitvallását képviseli a vers. Eszerint a lírikus legfőbb kérdése önmaga megismerésén keresztül szól a világhoz.

A költőt hajtja a cél, hogy a kézzelfogható világból minél több mindent felfoghasson, átvíve a tényeket elméleti síkra. Megfogalmazni a világ lényegét Én-szemszögből, de elengedni azt, és objektíven kitekinteni, hogy a szélesebb perspektíván keresztül új alternatívákra bukkanjon, megkérdőjelezve a megkérdőjelezhetetlent.

A költőlét lényege tehát többnyire abban áll, hogy mennyire vagyunk képesek elengedni a szubjektív véleményünket, milyen mértékben lépünk túl önmagunkon, hogy ne ketrec legyen az „Én”, hanem biztonságos zug a szemlélődéshez.

Ezt a filozófiai kérdést Nietzsche is felteszi tanulmányaiban. Válaszának összefoglalása az Übermensch-elmélet, ami szerint a szépség „magját” nem érhetjük el, csak közeledhetünk hozzá, ezáltal mindig megpróbáljuk felülmúlni önmagunkat. A német tudós szerint az emberek képesek erre a túllépésre, de csak bizonyos mértékben, és ezt Babits is tudja.

A szöveg néhány rétegének feltárásával talán közelebb kerülhetünk a kérdéseinkre adható válaszhoz: Az „Én” gátol vagy óv? Ha magunkat megismerjük, megismerhetjük a világot? Vagy inkább fordítva igaz ez?

Az első versszak „panasza” az énközpontúság ellen irányul. A főhős szeretne tudni mindent, behatóan tanulmányozná a világot, de ebben saját dilemmái akadályozzák. Azonban talán, hogy nincs igaza, hiszen mi lehetne az ember legkedvezőbb tapasztalatszerzési lehetősége, mint a saját élete? Ahogy a történelem, az emberi problémák ugyanúgy ismétlik önmagukat. Emiatt, ha megküzdünk az adott szituációval, más emberek küzdelmét is megismerhetjük.

A lírai hőst talán az zavarhatja, hogy sohasem képes teljes mértékben „más bőrébe bújni”. Itt érdemes szót ejtenünk Nietzsche másik állításáról, miszerint az emberek képtelenek egymást tökéletesen megismerni, mivel személyiségük határai élesen látszanak, „az Énen csak vágyunk szökhet át”, de ha falait lebontjuk, a személyiség szétesik.

A második versszak pesszimizmusa nemcsak a keserűséget közli a gondolkodó / kételkedő ember saját problémáival szemben, hanem a kényszerű énközpontúságot is. Ezt tekinthetjük a vers mélypontjának, hiszen az élettől és megismerések nehézségétől undorodott lírai én vallomása korántsem ösztönző.

A harmadik egység már túllép ezen a zárkózott elutasításon, a visszatérő Nietzsche-gondolat megerősíti a hőst abban, hogy tovább kell dacolnia személyiségének poklaival, az önmegismeréssel.

Az utolsó gondolati egység is ezen az állásponton marad. Mintegy belenyugodva a sors okozta helyzetbe. A „bűvös kör”, a börtön nem enged. A kör, ami az „Én” alfájával kezdődik, az „Én” omegájával zárul. S mint geometriai tudásunk megengedi, megállapíthatjuk, hogy a kör – ismérve szerint – végtelen. Folyamatos ábra, amiben nincs kezdet és vég. Átvitt értelemben csak a születés és a halál van, ami elindítja vagy megtöri ezt a ciklikusságot.

(Itt engedhetünk meg egy kis kitekintést a buddhizmus reinkarnációs hitével kapcsolatban. Hiszen, ha az embert vagy akár a lelkét körként ábrázoljuk, és ennek a körnek pontjai az élet stádiumai, megállapíthatjuk, hogy a halál is csak állomás, amit mindig újjászületés követ.)

Bár Babits esetében a túlvilági lét és a lélek újjászületése valószínűleg nem befolyásoló tényező, hiszen a tettek embereként a mában élés, a carpe diem -filozófiája jobban foglalkoztathatta. A jelen megtapasztalása nagyobb vigaszt nyújthatott neki, mint az ígéret másfajta lehetőségre.

Összegezve. A szerkezeti-logikai elemzés eredményeképpen megállapíthatjuk, hogy a mű négyfázisú feldolgozása az én központú ember problémájának. Ez a négy rész alkot összefüggő gondolatmenetet, de a témát különböző aspektusból érintik. A vers filozófiai vonatkozásait tanulmányozva ráismerhetünk a Babits által ismert „divatos” gondolkodók, például Nietzsche elméleteire. Megfogalmaztuk, minként alkalmazhatta a költő a verset olvasóközönségének gondolatébresztésére. Saját korunk befogadójaként pedig a szöveg új értelmezési lehetőségeit vizsgáltuk, például azt, hogy mit jelenthet a bűvös kör metaforája. Elemzésünk végeztével elmondhatjuk, hogy a vers az „Én” filozófiájának mindenkori problémáját kutatja. A jelenkor olvasóját saját elképzelésekre, tudásvágyra buzdítja melankolikussága, pesszimizmusa ellenére is. A mű tükrözi Babits költészetének filozófiát újraalkalmazó mivoltát, a művész kissé misztikus, poeta doctus írói természetét, vele a nyugatos, haladó szellemiséget.

Békési Dorottya – Győrött, 2016 májusában.