Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez
(elemzés)

            Az elégikus óda-dalt szerkezeti-logikai és kultúratörténeti szempontból elemezzük. Szót ejtünk tehát a Csokonai-életműről is, és elhelyezzük abban a költeményt. Mi ösztönözhette a költőt a vers megírására? Miként jelenik meg egy-egy stíluskorszak ismertetőjegye a műben? Ezekre a kérdésekre keressük a választ.

            Csokonai Vitéz Mihály a felvilágosodás tudós poétája. Ahogy a 19. a 18. századot váltotta, úgy uralkodtak el költészetében a játékos és népies dalok helyett a búskomor költemények. Utóbbiak közé soroljuk A reményhez című elégikus óda-dalt. Ez a lírai alkotás egyszerre képviseli a középkor egyházi korszakának vallomásos jellegét, a rokokó vágyakozását és a szentimentalizmus attribútumát: a bonyolult érzelmi világot. (Ne feledjük: a líra olyan irodalmi műnem, amelyben az alkotó nem csupán létrehozója, de tárgya is a műalkotásnak.) Hogy néz ki jelen esetben a vers fiktív világának tárgya? A remény megszemélyesített nőalak képében jelenik meg. Tettei és lénye csupa ellentmondás, ugyanakkor ezek a kontrasztok egymás melletti harmonikus megjelenései segítik megérteni a befogadónak, hogy miért tartja a lírai hős isteninek mindennek alfáját és omegáját, örömének és szenvedésének okozóját.

            A szöveg bizonyos részei ugyan más és más aspektusból világítanak rá a témára, egységei mégsem teljesen elhatárolhatók, így versszakonként elemezzük inkább! A féldialógus alakzatokkal szegélyezett úton szélesedik ki, és képről-képre válik bizonyosabbá, hogy a középpontjában álló remény égi mása a földi Lillának. Csokonai elégikus költészetét végigkíséri az érzelmek isteni világban való elhelyezésének allegóriája. A költemény hősét (valószínűleg Csokonait is) olyan erős érzelmi impulzusok érik, hogy kész feláldozni magát, költészetét és mindent, ami boldogságot hozhat az életbe, mert csalódott abban, amiben eddig bízott: például a szerelmében. Az első versszak a remény megszólításával és azonnali jellemzésével kezdődik. A „Földiekkel játszó/ Égi tünemény/ Istenségnek látszó/ Csalfa, vak Remény! ” szövegrész emberfelettinek mutatja be az allegorizált személyiséget (hasonlóan, mint A Magánosságban a magányosságot és A tihanyi Ekhóhozban a visszhangot). A „tünemény” szó azt az érzetet keltheti, mintha ez csak alakoskodás lenne, hiszen csak „Istenségnek látszó” ez a lény. Az újabb és újabb kérdésfeltevések miatt („Sima száddal mit kecsegtetsz?/Mért nevetsz felém?/Kétes kedvet miért csepegtetsz/Még most is belém? ”) akár helyzetkomikummá is nőhetne ez a megközelítés, hiszen minden, ami automatikusan ismétlődik, az nemcsak mesterkélt, hanem komikus is. Hősünk ezekre a kérdésekre választ nem kap, és nem is vár valószínűleg. Erre utalhat a „Csak maradj magadnak! ” felszólítás. A képi világra fókuszálva erősödhet az olvasóban az az érzés, hogy a reményre mint felsőbbrendű teremtésre gondolhatunk („égi tünemény/védangyal/bíztatóm”), és ezt metaforák sorozatában fejti ki a szöveg. Sőt, mintha ebbe takarózna a lírai hős, mert érzi, könnyebb elviselni a becsapottság érzését, ha nem velünk egyenrangú fél ennek az okozója. Kóstolgatja a csalódottságot, ízlelgeti a hit hiányát. Mit is jelent hősünk számára valójában a remény elvesztése? Erre itt még választ nem kapunk. A második versszakban a tavasz képei tobzódnak, a termékenység évszaka ez, és uralja a humanista életöröm. Nemcsak a kert zöldell és virágzik, hanem a lélek is, hiszen mindene megvan, ami a földi ember boldogságához kell. („Egy híjját esmértem/Örömimnek még:/Lilla szívét kértem;/S megadá az ég.”) A versből kitekintve és Csokonai élettörténetét ismerve tudhatjuk, hogy az élet és a sors közel sem ilyen kegyes ekkor vele. Vajda Julianna (a versben a kordivat szerinti Lilla) ambivalens (kétséges, olykor ellentmondásos) közeledése, saját társadalmi megítélése és anyagi helyzete sem áll egyensúlyban az elképzelhető lírai hőssel (akivel a költő a vers többi részében kivételesen szinte azonos). Minden, ami a második versszakban helyet kap, talán éppen azt a célt szolgálja, hogy a harmadikban véget érjen.  („Rám ezer virággal szórtad a tavaszt” – „Jaj, de friss rózsáim elhervadtanak…”; „Csörgő patakokkal fáim éltetéd.” – „Forrásim, zöld fáim kiszáradtanak.”) Mindez az olvasóban azt az érzetet erősítheti, hogy minden rossznak szükségszerűen előszele valami jó, és megérteti velünk a remény és szerelmi társ elvesztésének tragikus gyönyörét, amit kín nélkül nem élhetnénk át. Hiszen remény nélkül nincs reménytelenség, és a bizalom, illetve annak hiánya is hasonlóan kéz a kézben jár. A kert allegória a harmadik versszakot is végigkíséri. Tavaszból váratlanul nyár helyett tél lesz, hősünk pedig siralomvölgyben találja magát Lilla elvesztése miatt. („Óh! csak Lillát hagytad volna!”) Az utolsó szakasz a negatív érzelmek tetőpontja. A lírai én könyörgése a reményhez tragikussá válik, átjárja a halálvágy, és a pusztulás gondolatának súlya az olvasót is megrendíti. A reményvesztett ifjúnak a szentimentalizmus értékvilágát követő mardosó keserűségét közvetíti az utolsó versszak. Ha együtt elmélkedünk hősünkkel, érezhetjük az értékrend felborulását, hogy hogyan kapaszkodik a lírai én valamiféle süllyedő hajóba, vagy éppen hogyan szorít tíz ujjal egy tövises rózsát. Ezek után mindenki számára nyilvánvaló: a kiutat számára a halál jelenti. Az első rész elemzése során feltett kérdésünkre, hogy mit jelent hősünknek valójában a remény elvesztése, egyértelmű választ kapunk.

            A költemény szimultán ritmusú (trochaikus lejtésű). Rímképlete szabályos és kötött. (Talán éppen az érzelmek tobzódását regulázza meg így a költő a klasszicizmus eszközkészletével?) A verset az elégia műfajába szokták sorolni. (Érthető, mert az elégia olyan lírai műfaj, amelyben – mivel az alkotó nem találja fel ideálját a valóságban – az ábrázolási attitűd rezignált lesz.)  A reményhez esetében a feloldozást nem a szöveg témahálózata, hanem a játékos stíluseszközök, a rímek zengése és a vers zeneisége adja. Példa egy rímhívásra és rímválaszra: „Bájoló, lágy trillák!/Lillák”).

            Összegezve. A művet szerkezeti-logikai szempontból elemeztük, és arra következtethetünk, hogy minden különálló egység gyújtópontjában a boldogság utáni megszállott vágy áll. A költeményt elhelyeztük Csokonai életművében az irodalomtörténeti háttér vizsgálata során. Korunk olvasójaként megállapíthatjuk, hogy a szöveg ma is érvényes stílusban mutatja be a mindenki számára ismerős érzelmeket, a vágyakozást, a reménykedést és a csalódást. A mindenkori befogadó számára a vers olvasása gyönyörűséget okoz, és időtlen témáját bárki magáénak tudhatja.

Losonczy Laura – Révai Miklós Gimnázium 10. D osztály

Győrött, 2017 márciusában