MÁSODIK
FEJEZET,
MELYBEN 1891. SZEPTEMBER 1-ÉN A
VÖRÖS ÖKÖRBE MEGY,
ÉS OTT MEGISMERKEDIK AZ EMBERI TÁRSADALOMMAL
Ezernyolcszázkilencvenegy volt, szeptember 1.
Édesanyja reggel hétkor benyitott az udvarra néző, szerény lakás hosszúkás szobájába, melyben három gyermeke aludt: ő, az öccse meg a húga.
Lábujjhegyen suhant a hálós ágyhoz, lecsatolta a zöld hárászból bogozott háló rúdját, s a legnagyobb, hatéves fiának homlokát gyöngéden illette, hogy fölébressze. Ma először kellett iskolába mennie.
Az azonnal kinyitotta a szemét. Közvetlen közelből az anyja kék szeme csillogott előtte. Elmosolyodott.
Vézna, vérszegény fiúcska volt, átlátszó fülekkel. Még mindig utolsó nagy betegségét sínylette, a mellhártyagyulladást. Annak idején több hónapig nyomta miatta az ágyat. Szíve már a jobb oldalán dobogott, már arról beszéltek, hogy műtéti úton kell lecsapolni savóját, amikor váratlanul jobban lett, s a savó elapadt. Később föllábadt, de akkor meg "idegeskedni" kezdett. Mindenféle bogarai támadtak. Félt a kendős öregasszonyoktól, a kakastollas csendőröktől. Félt attól, hogy édesapja - nem tudni, miért - főbe lövi magát, s ilyenkor előre befogta fülét a két tenyerével, hogy ne hallja majd a pisztoly dörrenését. Félt attól, hogy nem kap elég levegőt, s szobáról szobára járkálva különböző bútorokat ölelgetett, hogy az erőfeszítéstől mellkasa kitáguljon, s meg ne fulladjon. Félt a koporsóüzletektől s a haláltól. Nemegyszer megesett, hogy lámpagyújtáskor maga köré gyűjtötte övéit, és rendelkezett, hogy miképpen temessék el, kinek-kinek milyen játékát adják oda, ha éjszaka találna meghalni. Állapotát a háziorvos nem tartotta súlyosnak. Szülei mégis úgy tervezték, hogy az első elemit inkább magánúton végzi el, s egyelőre nem adják nyilvános iskolába. Utolsó pillanatban másképp döntöttek.
Most ott ült az ágya szélén, az álomtól püffedt szemmel. Ásítozott és vakaródzott.
Tudta, hogy ez a nap előbb-utóbb el fog következni. De nem hitte, hogy ilyen gyorsan itt lesz. Szerette volna valahogy késleltetni.
Ímmel-ámmal gyürködte föl hosszú fekete harisnyáit, melyek a lábain hurkássá csomósodtak. Álldogált a mosdótál előtt. Bele-belemártotta és kivette kezét. Figyelte a víz színén remegő fénykarikákat.
Anyja maga mosdatta meg. Tiszta inget adott rá. Kikészítette ünnepi ruháját, egy kis fehérrel szegett, sötétkék vászonruhát, melyet az ő régi blúzáról lefejtett, szív alakú női gyöngyházgombok díszítettek. Haját vizes kefével szántotta végig.
Kávét tett eléje ibrikben meg egy S-kiflit. Ő ma nem akart kávézni. Azt mondotta, hogy nincs étvágya.
Erre anyja a kezébe nyomta ábécéskönyvét, tábláját, palavesszőjét, s vezette az iskolába.
Az őszi nap már teljes pompájában tündöklött az alföldi város fölött. Parasztszekerek zötyögtek sárga porfelhőkben. Vonat füttyentett a kishídon. A piacon zsákokban árulták a piros rózsapaprikát meg a fehér száraz babot.
Bosszúsan tipegett anyja mellett. Merevnek, nevetségesnek, főképp leányosnak érezte magát ebben a "legjobb" ruhájában, melyről tudta, hogy a legrosszabb, hogy olcsó és ócska. Szerette volna letépni, földre tiporni. De tudta, hogy apja szegény gimnáziumi tanár, s nekik nemigen futja különbre. Azzal vett magának elégtételt, hogy egész úton nem szólt egy szót sem.
Nagyon hamar a Vörös Ökörhöz érkeztek.
A Vörös Ökör az elemi iskola volt. A népművelésnek ez az egyetemes palotája onnan kapta merőben sajátos nevét, hogy valamikor a helyén egy düledező, ütött-kopott kocsma állott, melynek cégérjére egy vörös ökör volt pingálva. A viskó már egy emberöltő óta leégett. De ennek a borissza városnak korhelyei még mindig szívesen emlékeztek vissza az itteni duhaj éjszakákra, s ezért kegyeletesen az iskolára is átruházták a kocsma nevét, mely ekképpen apáról fiúra szállt.
Amikor anyjával az iskola homályos előcsarnokába ért, elhalványodott. Rájött a "nehéz légzés". Szokása szerint egy oszlophoz dőlt, s teljes erejével magához szorította. Anyja lehajolt hozzá, megkérdezte, hogy mi baja. Nem felelt neki. Csak a kezét szorongatta, egyre erősebben.
Fönn az emeleten volt az első osztály. Egy barna szárnyas ajtó előtt az anyja megcsókolta őt. Indulni akart. De ő nem engedte el a kezét.
- Félek - susogta.
- Mitől félsz?
- Félek - ismételte.
- Ne félj, aranyom. Nézd, a többiek is itt vannak. Mindenki itt van. Hallod, milyen vidámak? Menj a kis barátaidhoz.
- Maradj - könyörgött, s az anyja szoknyájába kapaszkodott.
Az a szabadon hagyott kezével búcsút intett fiának, kisiklott előle, lassan ballagott a folyosón. A folyosó sarkán elővette zsebkendőjét, s megtörölte szemét. Még vissza is nézett rá egyszer, hogy mosolyával bátorítsa. De aztán hirtelen eltűnt.
A kisfiú egy darabig földbe gyökerezett lábbal állt, s várt-várt, anyja után bámulva. Remélte, hogy talán visszajön, és tréfa az egész. De nem volt tréfa.
Miután ezt megértette, s megértette azt is, hogy egyedül van, oly egyedül, mint még eddig sohase volt a földön, egész testét görcs szorította össze, mely leginkább a hascsikaráshoz hasonlított. Menekülni próbált. A fal mentén a lépcsőig lopódzott, ahol az előbb oly rejtélyesen a semmibe foszlott az a szoknya. Ott egy lépcsőház tátongott, teljesen idegen és vigasztalan, kongó, szürke, visszhangos boltozattal. Ahhoz, hogy ide lemerészkedjék, halált megvető bátorságra lett volna szüksége. Tanácsosabbnak vélte, hogy a kárvallott emberek ösztönével inkább visszaosonjon oda, ahol elvesztette azt, akit keresett, a tanterem elé. Ezt a helyet már különben is megszokta egy kicsit.
A félig nyitott ajtó résén bekukucskált.
Gyermekeket látott, annyi gyermeket, amennyit együtt még sohase látott. Egy tömeg volt ez, a tömeg, hozzá hasonló, teljesen ismeretlen kisemberekből.
Nem volt tehát egyedül. De ha az imént azon esett kétségbe, hogy annyira egyedül van a világon, most még riasztóbb kétségbeesés fogta el, hogy ennyire nincs egyedül a világon, s kívüle még annyi-annyi ember él. Ez talán még rettenetesebb volt.
Mindenki egyszerre karattyolt. Hogy mit, azt nem lehetett kivenni. Mormolt a lárma, félelmetesen megöblösödött, dörgött, mint az égiháború.
Amíg így mélázott, valaki - egy felnőtt ember, akiről nem tudta, hogy kicsoda - fölemelte, s betette a tanterembe. Ott állt, gyűrött kis kalapjával a fején.
Azt várta, hogy most valami csoda fog történni. Azt várta, hogy ez a sok gyerek mind-mind fölugrál, s a nevét kiabálja. Azt várta, hogy zsebkendőjüket lengetve üdvözlik őt. Csakhogy ez a csoda nem történt meg. Észre se vették.
Fejéről lekapta a kalapot. Köszönt nekik, illedelmesen. Ők akkor se köszöntek.
Egy szoba volt ez, de nem olyan, mint a többi szoba, melyben díványok és függönyök vannak, hanem rideg, hivatalos, kopár. Három nagy csupasz ablakán barátságtalanul özönlött be a józan fény. A dobogón őrködött egy asztal. Mögötte feketén a tábla, sárgán a szivacs, fehéren a kréta. Előtte peckesen és szigorúan a számológép, mint egy őrült. Körös-körül a meszelt falakon színes állatábrák, az oroszlán, a róka, kartonlapok, melyeken ilyesmit lehetett olvasni: em-ber, ál-lat, já-ték, mun-ka. Zavarában mind elolvasta. Négyéves kora óta írt és olvasott.
Osztálytársai már mind ültek. Ő is szeretett volna leülni valahova.
Az első padokban szinte magától értetődően az "úrigyermek"-ek helyezkedtek el, földbirtokosok, városi tanácsosok fiai. Ezek a derűs, szöszke, pufók fiúcskák matrózruhát viseltek, keményített gallért, selyemnyakkendőt. Arcuk olyan volt, mint a tejbe ejtett rózsa. Illedelmesen, de önérzetesen vették körül a dobogót, akár az uralkodó irányzatot támogató kormánypárt a miniszterelnök bársonyszékét. Ő szintén "úrigyermek"-nek tartotta magát. Ennélfogva ajkára holmi idétlen mosolyt erőltetve feléjük közeledett, hogy letelepedjék az első padba. Csakhogy ott már majdnem minden hely el volt foglalva. Helyet szorítani nemigen siettek neki. Egymással pusmogtak, mint bennfentes pajtások, s hűvös udvariassággal, kissé meglepődve nézték a félszeg, későn érkezett jövevényt, aki hoppon maradt. Egyesek kárörvendve mosolyogtak is.
Elszégyenülve és sértődötten hátrafelé kullogott. Ha nem lehetett az első padban a legelső - gondolta -, legalább az utolsó padban lesz a legutolsó. Ott az osztály végén parasztgyermekek tanyáztak, izmos, erős lurkók, mezítláb vagy csizmában. Vörös zsebkendőjükből kirakosgatták elemózsiájukat. Fekete kenyeret, szalonnát falatoztak bugylibicskával, és görögdinnyét. Oda-oda sandított. Az áporodott szag, mely kipárolgott csizmájukból, ruhájukból, fölkavarta gyomrát. De azért szívesen leült volna közéjük. Tekintetével rimánkodott, hogy fogadják be legalább ők. Leste, hogy megszólítsák, hogy jelt adjanak. Ezeknek is egyéb dolguk akadt. Papírgalacsinokkal dobálóztak s papírgombócokkal, melyeket belülről szalonnabőrrel, görögdinnye héjjal béleltek ki, egy ilyen tartalmasabb papírgombóc épp a homlokán találta el. Az ijedtség nagyobb volt, mint a veszedelem. Ő azonban a falnak tántorodott. Ezen aztán mindenki röhögött, az alsóház is és a felsőház is, pártkülönbség nélkül.
Lelkében dühvel és bosszúval innen is elkotródott. Nem tudta, hogy hová menjen, nem tudta, hogy hová tartozik. Hát a kályha mellé állt, egyedül. Szégyellte, hogy olyan gyáva és ügyetlen. A kályha mellől végtelen megvetéssel méregette ezt az egész analfabéta társaságot. Ha tudnák ezek, hogy ő mit tud. Tudta például, hogy az ember rendes hőmérséklete 37 fok, s akinek 40 fok láza van, az már alig menthető meg. Tudta, hogy van közönséges írás és gyorsírás. Tudta, hogy a kinin keserű, s az ipecacuana édes. Tudta azt is, hogy Amerikában most este van. Sok mindent tudott már. De ők nem tudták, hogy ő mindezt tudja.
A Vörös Ökör kisharangja a tetőn levő fatornyocskában dallamosan gingallózott, jelezve, hogy nyolc óra, s mindjárt kezdődik a tanítás. Amíg a harang csengett szaporán, lélekszakadva, oly búsan, mint az a harang, amely a haldoklókat siratja, elbúcsúzkodott mindentől, ami kedves, az otthoni szobáktól, a kerttől s annyira egyéni játékaitól is, a szappanbuborékoktól és a léggömböktől. Az ájulathoz közel a hideg bádogkályhához támaszkodott.
Csönd lett. A küszöbön megjelent a tanító, egy köpcös bácsi, kurtára nyírott sötétszőke hajjal, igen bő, porszürke ruhában. Akkorákat lépett, mint egy elefánt. A dobogóra gurult.
A tanító egyenként kikérdezte a gyerekeket, hogy kinek van táblája s palavesszője, aztán arról beszélt, hogy mennyi szépet, nemeset, hasznosat fognak itt tanulni. De száján egyszerre elakadt a szó.
Tekintete megakadt rajta, aki a kályha mellett gubbasztott.
- Hát te mit keresel ott? - kérdezte feléje emelve nagy arcát. - Ki állított oda? Gyere csak ide.
A kisfiú majdnem szaladva a dobogó elé sietett. Rémülten, magából kikelve hadarta.
- Tessék engem hazaengedni.
- Miért - érdeklődött a tanító.
- Nem akarok többé iskolába járni.
Az osztály hahotázott.
- Csönd legyen! - szólt a tanító. - Miért nem akarsz te iskolába járni?
- Mert engem itt nem szeret senki.
- Bántott valaki?
- Nem.
- Hát akkor mit kotyogsz összevissza? Nem szégyelled magad, te anyámasszony katonája? Otthon bizonyára elkényeztettek. Jegyezd meg, hogy itt te is olyan vagy, mint a többi. Itt nincs kivétel. Itt mindenki egyenlő. Értetted?
Az osztály helyeslően mozgolódott.
A tanító még egyszer rátekintett erre az ijedt kisfiúra. Ekkor látta, hogy az arca egész zöld.
- Rosszul vagy? - kérdezte tőle, lágyabb hangon.
- Nem.
- Fáj valamid?
- Nem.
- Na - mondta -, menj szépen a helyedre. Hol a helyed?
- Sehol.
- Sehol? - csodálkozott a tanító. - Hát ülj le valahová.
A kisfiú az osztály felé fordult. Arcok vigyorogtak feléje, sok-sok kis arc, mely egyetlenegy óriási, ijedelmes bálványarccá fancsalodott. Szédelegve botorkált ide-oda. Megint el kellett haladnia az első pad előtt, ahol nem volt számára hely. Valahol középütt talált egy tenyérnyi helyet, egy pad legszélén. Csak féllábával ülhetett le ide, úgy, hogy a másik lába az űrben lógott. Mégis jobb volt ülni, eltűnni a szemek elől, megsemmisülni a tömegben.
- Gyermekek - vezényelt a tanító -, vegyétek elő a táblát és palavesszőt. Írunk. Az i betűt írjuk.
Palatáblák zörögtek. Ő is a padra akarta fektetni palatábláját, de a mellette ülő morcos, fekete fiú ellenségesen kifelé tuszkolta. Nem engedte írni.
Erre keservesen és hangosan sírva fakadt.
- Mi az? - szólt a tanító.
- Sír - jelentette a morcos, fekete fiú.
- Kicsoda?
- Ez itt, ni.
Minden gyermek feléje nézett. Sokan föl is álltak, hogy jobban lássák.
- Itatja az egereket! - kiabáltak.
- Csönd legyen! - csattant föl a tanító, s a nádpálcával az asztalra vágott.
Lejött a dobogóról. A kisfiú mellé állt. Megsimogatta arcát lágy, bagószagú kezével.
- Ne sírj - csitította. - Ülj be a padba. Egészen. Mért nem engeditek be? Itt még soknak van hely. Így ni. Tedd magad elé a táblát, vedd a kezedbe a palavesszőt. Törüld meg az orrod. Most írni tanulunk. Vagy te nem szeretnél megtanulni írni?
- De igen - szipogott a kisfiú.
- Nahát - mondta helybenhagyólag a tanító.
A táblára egy i betűt kanyarított.
- Föl - vezényelt -, rajta, vissza, le, kereken el.
Palavesszők visítottak, mint a kismalacok.
A tanító megint lejött a dobogóról. Végigsétált az osztályon, vizsgálgatta a táblákra rajzolt ákombákomokat. A kisfiú i betűjét is megnézte. Szép, finom i betűt írt. Megdicsérte érte. Az már nem sírt.
- Hogy hívnak téged? - kérdezte tőle.
A kisfiú fölkelt. Valamit motyogott, nagyon halkan.
- Nem értem - szólt a tanító. - Mindig bátran és értelmesen felelj. Mi a neved? - kérdezte még egyszer.
- Esti Kornél - válaszolt a kisfiú, bátran és értelmesen.
Bazsányi Sándor elemzése
„Mi a neved?”
Kosztolányi Dezső Esti Kornéljának Második
fejezete (mely gyerekkori próbatételről szól)*
(Költő az elemiben)
Második fejezet, melyben 1891
szeptember 1-én a Vörös ökör-be megy és ott megismerkedik az emberi
társadalommal — Az 1933-as kötetbe válogatott Esti-novella meghökkentő,
már-már metaforikus léptékű árukapcsolással („Vörös ökör” — „emberi
társadalom”) büszkélkedő alcímének nem kevésbé meghökkentő előzményére
bukkanunk a Bácsmegyei Napló 1929. december 25-i számában közölt szövegváltozat
főcímében: Költő az elemiben. (Egyébként a néhány nappal korábban
megjelent Színházi Életben mindössze ennyi áll — tömör enigmaként — az
önéletrajzi jellegű írás élén: Vörös ökör.) A rendhagyó felnőttkori mesterség
és a legmindközösebb gyerekkori tevékenység címbeli összevonásának hatásfoka
már-már vetekszik a lautréamont-i szépség-meghatározás dús voltával. De míg a Maldoror
énekeiben holmi közönséges esernyő és varrógép találkozott a hiperaktív
költői képzelet boncasztalán, addig a prózaíró Kosztolányi íróasztalán maga a
költészet, pontosabban a költői lét válik a kétpólusú nyelvi alakzat egyik
tagjává — a gyereklétre utaló intézménynév pőreségének szomszédságában. Amin,
tudniillik a cím teátrális feszültségén, nincs is mit csodálkozni. Hiszen, ha úgy
tetszik, a „költő” szóval megidézett költészet nem volna más, mint az egykor
gyerekként átélt szorongások bő lére eresztett felnőttkori újrafogalmazása,
amelynek során immár az úgynevezett lírai én kerül szembe az úgynevezett
valósággal — miként túlérzékeny kisgyerek az iskola zord intézményével és
rendjével, vagy ahogyan a kötetbeli változat alcímében áll: „az emberi
társadalommal”.
A napilapbeli cím nyomán akár arra is gondolhatnánk, hogy a történet végén —
egyelőre még — „Kosztolányi Dezső”-ként bemutatkozó kisgyerek legfőbb feladata,
hogy lírai érzékenységű lélekből olyan epikai hőssé, vagy legalábbis
novellaszereplővé váljon, aki immár képes otthonra lelni a közönséges,
mondhatni prózai szerkezetű valóságban. Mert ahogyan az elsősorban költőként
nyilvántartott Kosztolányiból szépen-lassan, a húszas évek derekára elismert
prózaíró lesz, úgy szegődik a Négy fal között, valamint A szegény
kisgyermek és A bús férfi panaszai című verseskötetekben megszólaló
lírai én mellé előbb-utóbb az önéletrajzi fogantatású novellahős, Esti Kornél.
Az 1933-as prózakötet hősének lírai érzékenységgel ábrázolt lélekváza: a
második (az utólag megírt bevezető szöveget közvetlenül követő) novellában
felbukkanó kisiskolás. Aki előtt legalább akkora jelentőségű és nehézségű feladat
áll, mint a költői lelkű prózaíró előtt, vagyis a Babits által leginkább
„költőnek és lírikusnak” tartott Kosztolányi előtt, akinek „prózája talán még
sokkal különb a versénél”, akinek tehát költői alkata sokszor, így az Esti
Kornélban is, prózai körülmények között kénytelen megnyilvánulni. És akinek
éppenséggel vele született költői érzékenységéből és látásmódjából, annak
módszeres értelmezéséből fakad jellegzetes prózaírói ars poeticája,
egyszerre részvétteljes és ironikus ábrázolásmódja. A Kosztolányi-líra talán
két legemlékezetesebb alanya, a novellahőssel rokon „szegény kisgyermek” és a
felnőtt Estivel kapcsolatba hozható „bús férfi” között nincs is lényegi
különbség, lévén az előbbi „panaszai” ugyanolyan költői hőfokon szólalnak meg,
mint az utóbbié. És ha igaza van (a Kosztolányi által is fordított) Rilkének,
hogy csakis „a Dicséret terében / járhat a Panasz” (ezúttal Kálnoky László
tolmácsolásában), akkor a „szegény kisgyermek” és a „bús férfi” szakadatlan
„panaszai” sem lesznek mások, mint a klasszikus retorikai műfaj, a dicsérő vagy
szapuló szónoklat (laudatio vagy refutatio) változatos poétikai
újrahangszerelései. Lévén mindketten ugyanúgy panaszolják és dicsérik a
létezés megfejthetetlen titkát, egyúttal csillapíthatatlan kínját. Az epikai
távlatokkal rendelkező lírai helyzet alapszerkezete tehát változatlan: a költő
(és prózaíró) mindig is az „elemiben” volt és maradt, a belső értékek és a
külső kényszerek összeütközésének elemi erővel megnyilvánuló érzületi
közegében. Csupán az adott (költői vagy prózai) művek nézőpontjai különböznek;
amennyiben vagy (1) a költőlelkű gyerek illetve gyereklelkű költő szemével
látjuk a prózai valóságot, vagy éppenhogy (2) a szenvtelen külvilág felől
láttatik annak kényszerű elszenvedője. És noha leginkább az utóbbi lírai
változat felől tájékozódhatunk az Esti-próza irányába, időzzünk el
röviden az előbbinél — két tematikusan ide illő „panasz”-vers jóvoltából.
Amikor a novella szorongó gyerekhőse bekukucskál az osztályterembe, az alábbi
szörnyű látvány fogadja: „Gyermekeket látott, annyi gyermeket, amennyit együtt
még sohase látott. Egy tömeg volt ez, a tömeg, hozzá hasonló, teljesen
ismeretlen kisemberekből.” Az 1929-es prózaszöveg tanterem-ábrázolásának
érzületi alapjait már kijelölte Az iskolában hatvanan vagyunk… kezdetű
1910-es Szegény kisgyermek-vers, amelyben — távlatosan fogalmazva — a
tömegbe vetett egyén lírai önértelmezését követhetjük figyelemmel:
Amerre
nézek, mint egy rengeteg,
Kezek, kezek és újra csak kezek.
Mint kócbabácskák a török bazárba,
Egy hűs terembe csöndesen bezárva,
Az orruk, a fülük, mint az enyém
S a feje is olyan mindenkinek.
Mivégre ez a sok fej, kéz, fül, orr,
Sokszor csodálkozva kérdezem: minek?
És nagyon
hasonló érzékenységgel búcsúzik a könnyeivel küszködő anya is a megszeppent
kisfiától a novellabeli iskola folyosóján — csakúgy, mint a Bús férfi-kötet
Kísérem a fiam az iskolába… kezdetű szonettjének (1921) lírai énje:
De hallod
ezt? Milyen visongó, kába,
Vad indián-zaj bús hahója reng?
Mint egy kaszárnya, vagy egy parlament.
Te is ide kerültél, mindhiába.
Jaj, apró emberek, kis gyilkosok.
Egyik se rosszabb és egyik se jobb.
Bizony mondom, testvére vagy ezeknek.
Még fejeden botorkál a kezem,
De elbocsátalak s úgy érezem,
Hogy tigrisek ketrecébe vetlek.
Mintha az
Esti-novellafüzér második darabjában éppenséggel a két emblematikus
Kosztolányi-verseskötet nézőpontjai váltakoznának: van úgy, hogy a „szegény
kisgyermek” felől látjuk az iskolát, illetve az „elemi” tanintézmény által
képviselt külső rendet, a „társadalmat”; de van úgy is, hogy a „bús férfi”
helyzetét és szerepkörét elfoglaló anya látásmódjával azonosulunk. Nagyon úgy
tűnik, hogy a jórészt iskolában játszódó novellában a fiú és az anya képviselik
a lírai érzékenység két lehetséges változatát. Ugyanakkor az anyjától elválni kénytelen
fiú és a fiát elhagyni kénytelen anya — egymást, egymás érzéseit és
nézőpontjait tükrözik. Amennyiben nem gyökeresen másként, csak éppen két
különböző oldalról látják és láttatják ugyanazt a réges-régi költői
alaphelyzetet: az én (ami nem a világ) és a világ (ami nem az én)
kibékíthetetlen ellentétét és kényszerű egymásra utaltságát; ahogyan azt
egyébként később Pilinszky emlékezetesen megfogalmazza: „E világ nem az én
világom, / csupán a testem kényszere…„ De hogyan lesz a külső „kényszerből”
belülről átérzett, teljes lélekkel elfogadott feladat? Miként érezheti magát
otthon, vagy legalábbis valamelyest otthonosan, azaz minél kevésbé idegenül egy
alanyi költő az elemi iskolában (alanyi az elemiben)? A teljességgel lírai
kérdésre ízig-vérig prózai válasz adatik a nevelődési regény elmosódó nyomait
és töredékes vázát hordozó novellafüzérben — még annak leginkább lírai
gyökerezettségű darabjában, a Második fejezetben is.
(„Édesanyja reggel hétkor…„)
A időpontot meghatározó szikár nyitómondat („1891 volt, szeptember 1.”) után
azonnal a tüsténkedő anya felől látjuk az ébredező kisfiút: „Édesanyja reggel
hétkor benyitott…” Azonban kisvártatva megváltozik a nézőpont, és hirtelen a
gyerek felől látjuk az anyát: „Az azonnal kinyitotta a szemét. Közvetlen
közelből az anyja kék szeme csillogott előtte.” (kiemelések: B. S.) A
továbbiakban is sűrűn ismétlődő nézőpontváltást jelöli a semleges mutató névmás
(még akár a jóhangzás feláldozása árán is: „Az azonnal…„): az olvasó az egyik
szereplő jóvoltából azt nézi, aki ezután nézni fog, éspedig éppen
azt fogja nézni, aki eddig őt nézte — ahogyan például az iskola
folyosóján egymástól búcsúzkodó anya és fiú kettős jelenetének fordulópontján
tapasztalhatjuk: „— Maradj — könyörgött s az anyja szoknyájába kapaszkodott. / Az
a szabadon hagyott kezével búcsút intett fiának…” (kiemelés: B. S.) Az anya és
a fiú egymásrautaltságának, kölcsönös érzelmi függőségének tehát pontosan
megfelel a novella elbeszélésmódja és ábrázolástechnikája, amennyiben a
folyamatos nézőpont-váltogatás során, nemegyszer a semleges mutató névmás
(„az”) középtengelye mentén, a szereplők mindig csak egymás érzéseit tükrözik,
sőt egyenesen tükrévé válnak egymásnak, anya a fiúnak, fiú az anyának. Önálló
és önelvű, önmagába zárt tüköralakzatot alkotnak — mind az ábrázolt valóságban,
mind az ábrázoló nyelvi közegben. Ámde a működőképes rendszer ezúttal, 1891
szeptemberének legelső napján — elégtelennek bizonyul. A gyerek az anya óvó
közelségéből hirtelen kikerül a világba, pontosabban bekerül az iskolába. Ráadásul
most nem a „gyűlöletessé” váló anyai nagymama viszi el otthonról a kisgyereket,
mint az 1917-es Óvoda című novellában („Ezt a gyereket is óvodába
kellene adni.” — kiemelés: B. S.), hanem maga az anya követi el a hétköznapi
kegyetlenséget. Aki ugyan mosolyogva költöget és gyengéden öltöztet, továbbá
bőségesen könnyezik az elválásnál, ámde — végül is — csak egyedül hagyja a
kisfiát, „oly egyedül, mint még eddig sohase volt a földön.” Azazhogy
kiszolgáltatja őt mások, az osztálytársak és a tanító (és persze az olvasó)
nézésének, akik viszont eleinte még csak észre sem veszik a tébláboló kisfiút.
Egyébként, de nem mellesleg, a novellafüzér harmadik darabjában is az anya síró
arcát látja utoljára a külföldre utazó érettségizett diák a sárszegi
vasútállomáson; és később is jócskán megrendül a vonatfülkében megismert
„bolond lány” anyjának áldozatvállalásán; továbbá jókora hévvel lelkesedik a
kéregető olasz anya büszkeségén; míg végül mámorosan beleveti magát az „anyaméh
bíbor barlangjának” érzéki otthonosságára emlékeztető őselembe, az
„aranyködben” fürdő tengerbe, amely az első novella „ősemberi homály”
fordulatát idézi, és amelyhez a szárnyait próbálgató költő korábban ilyesféle
dagályos ódát intézett: „…te anyaföld teje. Szoptass meg engem…„ Az anyai ölelést
felelevenítő tengerre vonatkozó lírai közhely lidérces és előzetes cáfolatának
tűnik, hogy a Fürdés című 1925-ös novellában az anyai óvás köréből az
apa által elragadott Suhajda Jancsika az „anyaföld tejére” távolról sem
emlékeztető állóvízbe fullad bele, ráadásul nem is a „gyöngyös kékségű”
tengerbe, hanem csak az iszaptól zavaros Balatonba. Mindenesetre az Esti-kötet
második novellájában bekövetkezik a tartós érvényű törés, amikor is a főhős
elszakad az anyától, azaz végérvényesen megszűnik otthon érezni magát a
létezésben. Miközben azért nagyon is létezik; először túlérzékeny
kisgyerekként, utóbb érzékenységét leplező és értelmező felnőttként — a
töredékes, ötletszerű változatokban leplező és értelmező Esti-szövegek
jóvoltából. A rendhagyó kötetösszefüggésbe ágyazott önértelmezés legmegfelelőbb
közege: a jellembeli és történeti egységességet, az egyre szilárdabb
önazonosságot (fennköltebben fogalmazva: „narratív identitást”) biztosító
regényszerűség helyett a regényszerűséget mímelő novellafüzér — mint a nem
szokott módon jellemszerű Esti Kornél megmutatkozásának nem feltétlenül
történetszerű szövegterepe. Ám egyelőre, a kisiskolás fiút ábrázoló novellában,
még mások értelmezik, mások látják őt.
(„Ez itt ni.”)
A tekintélyt parancsoló tanító kérdésére, hogy tudniillik kicsoda sírdogál a
tanteremben, így válaszol egy „„morcos, fekete fiú”: „Ez itt ni.”
(kiemelés: B. S.) Az osztályteremben a kisfiú tárggyá („ez”) válik, az egyidejű
vizuális és verbális kiszolgáltatottság, az egymást hatványozó külső tekintetek
és sarkos megnevezések szenvedő tárgyává. Van úgy, hogy a tanító „rátekint […]
az ijedt kisfiúra”; és van úgy is, hogy az osztálytársak „vigyorognak feléje”
(„sok-sok kis arc, mely egyetlen óriási, ijedelmes bálványarccá fancsalodott”).
Mindeközben az osztálytérben, a padsorok rendszerében szépen leképeződik az
alcímben említett „emberi társadalom” — az iskolai osztályból társadalmi
osztály lesz —, a hátulra kerülő parasztgyerekektől az elöl ülő
„úrigyermekekig”; sőt az utóbbiak jóvoltából még az országos léptékű
döntéshozatal politikai színterének alapszerkezete is kirajzolódik:
„Illedelmesen, de önérzetesen vették körül a dobogót, akár az uralkodó
irányzatot támogató kormánypárt a miniszterelnök bársonyszékét.” Ebben a jól
berendezett „társadalmi” térben kell a kisfiúnak helyet találni, azaz leülni a
padsorok valamelyikében. Hosszas keresgélés után, kényszerűen „valahol
középütt” állapodik meg. Míg tehát eleinte, az anyától elhagyva, úgy érezte,
hogy teljesen „egyedül van” a világban, addig utóbb, immár az osztálytársak
körében — „Ez talán még rettenetesebb…” —, elborzad azon, hogy „ennyire nincs
egyedül a világon s kívüle még annyi-annyi ember él.”
Amikor az elefántjárású tanító belép a tanterembe, hirtelen mindenki
elcsöndesül; e pillanattól kezdve minden gyerek, köztük az új osztálytárs is,
tárgya lesz a felnőtt férfi fegyelmező tekintetének. És így a megszeppent
kisfiú éppen a „köpcös bácsi” uralmi helyzetének és viselkedésének jóvoltából,
mondhatni az uralmi rendszer vizuális és diszkurzív logikája révén illeszkedik
be a közösségbe. Először a tanító „tekintete megakad rajta”. Majd a tekintet
gazdája meg is szólítja őt: „Hát te mit keresel ott?” A felnőtt ezután alaposan
és módszeresen kifaggatja és kioktatja kiskorú alárendeltjét: „Nem szégyelled
magad, te anyámasszony katonája? […] Itt nincs kivétel. Itt mindenki egyenlő.
Értetted?” Végül a szigorú tanító „még egyszer rátekint […] az ijedt kisfiúra”,
és immár „lágyabb hangon” bátorítja, hogy találjon magának ülőhelyet. A gyerek
engedelmeskedik, és azonnal munkához lát. Társaihoz hasonlóan ő is írni kezdi a
táblára kanyarított „i” betűt. Mindeközben — az írói mesterség alapjainak
gyakorlása során — az új osztálytárs fel nem számolható idegensége,
megkülönböztető kívülállósága valamiféle kiválósággá változik: a négyéves kora
óta írni-olvasni tudó kisfiú dicséretre méltó „i” betűt rajzol a palatáblájára.
Minek jóvoltából a novellahős immár nem megítélő, hanem kitüntető értelemben
kerül a tanító és az osztálytársak (valamint az olvasó) figyelmének
középpontjába. Ráadásul meg is ismétlődik a tanító és a tanuló korábbi
kérdés-felelet játéka, csak éppen jóval kiegyensúlyozottabb, lényegesen
dialogikusabb formában.
(„— Esti Kornél — válaszolt a kisfiú…”)
„Hogy hívnak téged?” — szól a tanító kérdése, amelyre a kisfiú két fokozatban
válaszol: először csak motyog valamit, majd az újbóli nógatásra immár „bátran
és értelmesen” felel. És noha a novella befejező jelenetét mindvégig a tanító
uralmi szemszögéből látjuk, a kötetbeli változatban Kosztolányi kicseréli a
Bácsmegyei Hírlapban olvasható tárgyiasító nyelvi formulát a személyt — és
talán a személyiséget — jelölő s így emancipatorikus jellegű főnévre: „Az
fölkelt” — „A kisfiú fölkelt.” (kiemelések: B. S.) A végleges változat
sugallata szerint a kétfokozatú párbeszéd első körében „a kisfiú” még egyelőre
bizonytalankodik, de már lényegében készen áll a második kérdésre adott
öntudatos válaszra, amelyben — a „bátran és értelmesen” fordulatának
ismétlődése révén — nem is annyira engedelmeskedik a tanító felszólításának,
mint inkább átváltoztatja a külső parancsot valamiféle belső cselekedetté,
súlyos és végérvényes magabiztossággá:
— Nem értem
— szólt a tanító. — Mindig bátran és értelmesen felelj. Mi a neved?
— Esti Kornél — válaszolt a kisfiú, bátran és értelmesen.
Egyébként
nagyon hasonló öntudattal mutatkozik be a három évvel későbbi írás, A kulcs
kisfiú főhőse is, akit apjának apró termetű főnöke épp úgy faggat, mint a
korábbi novella hősét a köpcös tanító, és aki végül ugyanolyan „bátran” válaszol,
mint a kisiskolás Esti Kornél:
— Hogy
hívnak?
— Takács Istvánnak — felelte csengő hangon és bátran…
Ugyanakkor a hatéves Esti Kornél nem
csak hogy olyan „bátran és értelmesen” nyilatkozik egy felnőttnek, mint a
tízéves Takács Pista, de egyúttal — és ez már a szerzői furfang körébe
tartozik! — nevén is nevezi a kötet főhősét (vagyis önmagát), és nem utolsó
sorban kimondja a kötet címét is; mely többrétegű gesztussal a novella
végérvényesen átváltozik azzá, ami: az Esti Kornél című kötet egyik meghatározó
fejezetévé.
Jóllehet a napilapbeli változatokban a „kisfiú” még „Kosztolányi Dezső”-ként
mutatkozott be. Amit azonban nem feltétlenül muszáj az életrajzi eredet
bizonyítékának tekintenünk (még akkor sem, ha erre később maga Kosztolányi is
utal, és még ha ő maga is a Vörös Ökör néven elhíresült szabadkai elemi
iskolába járt). Mint ahogyan olvasás és értelmezés közben sem muszáj
feltétlenül az eredet után kutatnunk. Hiszen bőven megelégedhetünk az irodalmi
mű létezésének fenomenális tényével, látszó (és olvasható) szövegtényével.
Teszem azt bátran értékelhetjük az adott szöveghely valamely ténylegesen
szövegszerű tulajdonságát — még akkor is, ha az harsányan kifelé mutat (mutatni
látszik) a szövegtérből; mint például a Második fejezet korábbi változataiban
a szerző saját neve. A kötet novelláinak keletkezéstörténetét elemző Lengyel
András szerint a név megváltoztatásában leginkább a „szerzői én
fikcionalizálódásának” folyamatát láthatjuk, miszerint az író „pusztán a név
cseréjével kétségtelenné teszi, hogy a fiktív Esti, a fiktív »Kosztolányi« és a
szerzői én között valamiféle átjárás van.” A fiktív személyek közötti
határok ugyan átléphetők, ámde a fikció és a valóság közötti határ már nem.
Hiszen más helyzet az, ha egy élő személy „Kosztolányi Dezső”-ként mutatkozik
be, és megint más, ha egy novellahős teszi ugyanezt. Az 1929-es változat
Kosztolányi Dezső nevű kisfiúja a létmódját tekintve sokkal közelebb áll az
1933-as változat Esti Kornéljához, továbbá az Esti Kornél című kötet
főhőséhez, mint az 1885-től 1936-ig élő íróhoz. Ami persze nem jelenti azt,
hogy a valóságos író ne befolyásolhatná a novella belső világát; mondjuk
bármikor megváltoztathatja a főszereplő nevét „Kosztolányi Dezső”-ről „Esti
Kornél”-ra. Amivel meg nem is annyira felhívja a figyelmet saját magára, önnön
hatalmi helyzetére, mint inkább rávilágít a szöveg belső sajátosságára,
létmódjára.
Hiszen a novella végén nem csupán a főhős neve mondatik ki, vagyis nem csupán
az eddig külső tekintetekben és nyelvi gesztusokban tárgyiasult főhős nevezi
meg magát, állítja önmagát, önnön létezését „bátran és értelmesen” (a tanítónak
és az osztálytársaknak éppúgy, mint az olvasónak), hanem egyúttal
kimondatik a főhős nevével azonos kötetcím is: Esti Kornél. A címhez
pedig forma és műfaj is tartozik. A kötethez írt Első fejezet fiktív
megállapodásának értelmében a (meg nem nevezett) novellabeli szerző neve alatt
nagyobb betűkkel lesz olvasható a cím, azaz Esti Kornél neve. Az első
novellában szereplő címadás és a második novellabeli bemutatkozás — mint
úgynevezett „performatív beszédaktusok” — egyaránt a kötet műfaji öntudatra
ébredését sugallják. Ami persze nem zárja ki, azazhogy magában foglalja a
címszereplő személyiségének fokozatos öntudatra ébredését. Ami viszont együtt
jár az Esti-kötet szerzőjének műfaji bizonyosságával, annak fokozatos
erősödésével. Mint ahogyan a Barkochba című Esti-novella Jancsi
Jánosának valóságbeli párja kiáltja saját programadó Bevezetőjében:
„…hejh burzsoá! hejh proletár! — / Én, József Attila, itt vagyok!” Ámde az 1933-as
Esti-könyv szerzője nem szorul rá, hogy nevesítve szerepeljen a főszövegben;
sem az Első fejezetben emlegetett közös kötet címe felett (noha kisebb
betűméretben), sem a Második fejezet bemutatkozásában (noha fiktív
státusban). A szerző dolga — Esti Kornél változatos megjelenítése mellett —: a
rejtekezés. Nem lehet jelen a szövegtérben közvetlenül, csak közvetve; nem
beszélhet önmagáról, csak saját teremtményéről. De mivel
mindketten írók, olykor óhatatlanul előfordul, hogy Kosztolányi éppen arról ír,
hogy Esti Kornél éppen ír. A szerző és a címszereplő egy tőről (az 1933-as
könyvből) fakadó írói öntudatosságának lesz későbbi példája, amikor Esti az Ötödik
fejezet legvégén a szülei szüreti hazahívását az alábbi tömör formulával
hárítja el: „Dolgozom.” A második és az ötödik novella nagyon hasonló helyi
értékű záróformuláit összevonva: Én, Esti Kornél, dolgozom. Vagyis a
gyerekkori novellában nevet és öntudatot kapó, azóta immár önmagával azonos író
pontosan azt teszi, ami az író dolga. Ír. Dolgozik. Éppúgy, mint az 1933-as
kötet novelláinak szerzője. Akinek tehát nem az a dolga, hogy jelen legyen a
szövegben, hanem hogy megírja azt, és hogy megteremtse, önálló létre
galvanizálja annak rendhagyó hősét.
Esti Kornél lénye csakis az Esti Kornél című szövegcsoporton belül
létezik. Minek következtében Esti Kornél csakis az Esti Kornél című
könyvben található novellák hőse lehet (meg legfeljebb más Esti-novelláké), nem
pedig a Kosztolányi Dezső nevet viselő szépíró titkos alteregója. Többek között
ezért kellett az 1933-as kötetben a „Kosztolányi Dezső”-t „Esti Kornél”-ra
cserélni. Hogy még véletlenül se keverhessük össze a kettőt egymással, a
novella íróját a novella főhősével; általánosságban pedig mindazt, ami az
irodalmi szöveg létrejövéséhez tartozik, mindazzal, ami viszont már a
létmódjához.
Felhasznált szakirodalom:
Lengyel András: Genézis és
kompozíció viszonya az Esti Kornélban. Kosztolányi kísérlete az
én-integritás bomlásának kompenzálására = L. A.: Játék és valóság közt.
Kosztolányi-tanulmányok, Tiszatáj-könyvek, Szeged, 2000 — a novella
legutolsó sorában szereplő tulajdonnév megváltoztatásáról.
* A
novellaelemzés egy hosszabb munka része, amelyben az immár kritikai kiadásban
is elérhető (szerk.: Tóth-Czifra Júlia, Veres András, Pozsony, 2011.) 1933-as Esti
Kornél-kötet tizennyolc fejezetét csoportosítom az alábbi tíz szövegtípus
szerint:
1. Első fejezet (mely bevezet a tárgyba és a műfajba)
2. Második fejezet (mely gyerekkori próbatételről szól)
3. Harmadik fejezet (melyben az utazásról mint valamiféle beavatásról
van szó)
4. Negyedik fejezet; Hatodik fejezet; Tizenegyedik fejezet
(melyekben a puszta ötlet válik a szöveg meghatározó elvévé)
5. Ötödik fejezet; Nyolcadik fejezet; Tizennegyedik fejezet;
Tizenhetedik fejezet (melyek az írói életformát ábrázolják)
6. Hetedik fejezet; Kilencedik fejezet (melyekben a nyelvről, az
irodalmiságról esik szó)
7. Tizedik fejezet (mely vidéki történet)
8. Tizenkettedik fejezet (mely városi történet)
9. Tizenharmadik fejezet; Tizenötödik fejezet; Tizenhatodik
fejezet (melyekben látványosan kiteljesedik esztétika és etika kiazmusa,
retorikai-poétikai tükörjátéka)
10. Tizennyolcadik fejezet (melyben végül a halál kerül terítékre)
Az 1936-os Tengerszem-kötet Esti Kornél kalandjai című ciklusának
tizenhét darabja, valamint az író életében kötetbe fel nem vett Esti-novellák
(vagyis azok a novelláknak tekintett Esti-írások, amelyeket a Réz Pál által
szerkesztett legutóbbi összkiadás magában foglal: Kosztolányi Dezső összes
novellái I–II, Budapest, 2007.) szintén elhelyezhetők ebben a rendszerben —
mégpedig úgy, hogy egyes novellák akár két szövegtípushoz is rendelhetők (az
általam második helyre sorolt lehetőségeket zárójelbe teszem):
1. — nincs ide sorolható novella
2. — az Esti Kornél kalandjaiból: (Omelette à Woburn); (Margitka)
az önálló Esti-novellákból: Boncolás
3. — az Esti Kornél kalandjaiból: Omelette à Woburn
az önálló Esti-novellákból: Vér
4. — az Esti Kornél kalandjaiból: Kalap; Világ vége; A
patikus meg ő; Vendég; Margitka; (Pofon); (Kézirat);
(Hazugság); (Boldogság)
az önálló Esti-novellákból: Zár; Pilla; Az orvos gyógyítása;
(Tanú); (Vér)
5. — az Esti Kornél kalandjaiból: Sakálok; Pofon; Cseregdi
Bandi Párizsban, 1910-ben; Sárkány; Kernel Kálmán eltűnése; Barkochba;
(Gólyák)
6. — az Esti Kornél kalandjaiból: Gólyák; Kézirat; Hazugság;
Boldogság; (Barkochba)
7. — nincs ide sorolható novella
8. — az önálló Esti-novellákból: Tanú
9. — az Esti Kornél kalandjaiból: (A patikus meg ő)
10. — az Esti Kornél kalandjaiból: Az utolsó fölolvasás; (Világ
vége); (Vendég)
az önálló Esti-novellákból: Esti és a halál; Esti megtudja a
halálhírt; Esti Kornél vallomása; (Boncolás)
Persze lehetne csoportosítani az Esti-novellákat az elbeszélésmód különbözőségei
alapján is, aszerint tehát, hogy melyik novellában miféle elbeszéléstechnikai
körülmények között, milyen státusban tűnik fel Esti Kornél: hősként, másodlagos
elbeszélő hősként, vagy csak másodlagos elbeszélőként. És noha a technikai
különbségek a legtöbb esetben fontos szemléleti és ábrázolásbeli különbségeket
is hordoznak, én mégis a vegyes szempontú (részben tematikus, részben poétikai)
csoportosítást részesíteném előnyben. De a lehetőségek érzékeltetése végett
azért röviden vázolom az 1933-as kötet elbeszéléstechnikai szempontú bontását
is:
1. Második fejezet; Harmadik fejezet; Ötödik fejezet; Nyolcadik
fejezet; Tizenharmadik fejezet; Tizenötödik fejezet; Tizenhatodik
fejezet; Tizenhetedik fejezet
— az elbeszélő egyes szám harmadik személyben, kívülről láttatja Estit, illetve
Esti történetét
(noha olykor az elbeszélő is az ábrázolt világ és életforma részesének tűnik;
mint például a Tizenhetedik fejezet ilyesféle fordulataiban: „Sajnos, ma
már csak kevesen tudják…”; „Abban az időben, amikor a budapesti kávéházakat…”)
2. Első fejezet; Negyedik fejezet; Hatodik fejezet
— az elbeszélő egyes szám első személyben meséli el Estivel közös történetüket
(noha az elbeszélő a Negyedik és a Hatodik fejezetekben jórészt
csak a kérdező vagy a szemtanú szerepét játssza; mely alárendelt szerepkör
lehetősége már megjelent az Első fejezet legvégén)
3. Hetedik fejezet; Kilencedik fejezet; Tizenegyedik fejezet;
Tizennegyedik fejezet; Tizennyolcadik fejezet
— az elbeszélő egyes szám első személyben hozza elbeszélői helyzetbe Estit, aki
második elbeszélőként elmeséli a saját történetét
4. Tizedik fejezet; Tizenkettedik fejezet
— az elbeszélő egyes szám első személyben hozza elbeszélői helyzetbe Estit, aki
második elbeszélőként nem a saját történetét meséli el