Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne neki

(elemzés)

Elemezzük a verset képi szempontból, így betekintést nyerhetünk a lovag és a szeretett nő kapcsolatába, valamint a férfi érzelmeibe is. A lírai hős gondolatfonalának kezdetétől egyértelmű, hogy a versben szerelmét, Júliát dicsőíti. Ő áll a gondolatmenet központjában, a metaforák azonosítottja is szinte kivétel nélkül mindig ő.

A „nekem nálad nélkül” hármas alliteráció és az ezt követő „szép szerelmem” szövegrészlet összefoglalja, mintegy bevezeti mindazt, amit a szerelmes férfi később részletez. Szeretné felhívni a hölgy figyelmét azokra a bókokra, amikkel majd elhalmozza őt. A harmadik alliteráció („Élj, élj életem reménye”) az aranymetszés körül található, ezzel a vers szerkezete is ráirányítja az olvasó figyelmét arra, hogy a mű kulcskifejezései az alliterációkban rejlenek. Az udvarló férfinak szép szerelme nélkül nem kell ez a világ, szüksége van rá, hogy szerelme éljen, még akkor is, ha ő esetleg nem kaphatja meg. Elég, ha láthatja, biztonságban tudhatja, hiszen számára a nő boldogsága, puszta létezése jelenti mindazt, amiért ő él.

Az „én bús szívem vidámsága” metafora is az előbbi gondolatot támasztja alá. A férfi lehet akármilyen gondterhelt, Júlia mindig képes felvidítani őt. „Te vagy minden boldogsága…” Ebből a sorból egyértelművé válik, hogy legnagyobb kincsének tartja a szeretett hölgyet, nála nagyobb öröm nem is érheti őt. Júlia jelenti a lírai hős életében a megnyugvást, az otthont, mindazt a biztonságot, amire a sok bizonytalanság között vágyik. („Én drágalátos palotám…”)

Néhány metafora utal a hölgy külsejére is. A „Szemüldek fekete széne” szövegrészlet talán a nő sminkjének metaforája – a szén az azonosító a szintagmában. (Ebben a korban szént is használtak a fekete szín eléréséhez.) Minden bizonnyal vonzónak tartotta Júlia külsejét is a szerelmes férfi. A hivatalos eseményeken, valamint a mindennapok során valószínűleg sminkben láthatta a hölgyet, ugyanakkor a „Két szemem világos fénye” illetve a „Feltámada napom fénye” sorok Júlia természetes szépségére is utalhatnak. Ebből feltételezhető, hogy a lírai hősnek volt alkalma smink nélkül is látnia „violáját”.

A második és a harmadik versszak utolsó sora is az „élj” szóval kezdődik. Ez, ugyanúgy, mint az alliterációk, felhívja a figyelmet a mű kulcsmondataira. („Élj sokáig, szép Juliám” illetve „Élj, élj, életem reménye”.)

A lovag leghőbb vágya, hogy minél több időt tölthessen szerelmével, minél tovább szerethesse őt. Birtokolná a nő szerelmét, ha lehetne; az egész versben így emlegeti (szerelmem, lelkem, palotám, violám, fejedelmem). Nem tudja elképzelni nélküle az életét. Részévé vált már ez a szerelem, enélkül nem tudna és nem is akarna élni.

A „Csak tégedet óhajt lelkem”; „Lelkem édes kévánsága” szövegrészlet más szempontból is alátámasztja, hogy a lírai hős mély érzelmeket táplál szerelme iránt, nem csupán felszínes, üres bókolás az udvarlószöveg. Nem „trófeaként” szeretné megszerezni a hölgyet, őszintén vágyik rá, szüksége van rá.

(Irodalomtörténeti forrásokból tudjuk, hogy ebben a korban divat volt udvarlóverseket írni, így akár arra is gondolhatnánk, hogy ezek a metaforák, gyönyörű kifejezései csupán álcák, mögöttük pedig nem rejlenek valós érzelmek. Ez a vers azonban mély érzelmekről számol be, olyan mélyekről, amelyeket már nem lehet színlelni. Júlia, azaz Losonczy Anna igazi múzsája Balassinak, aki csodálatos metaforabokrokkal udvarol. Ezekben újra és újra körbejárja érzelmeit.)

Szinonimák („szívem, lelkem, szerelmem”) azonosítják a kedvest, minden szó a nő egy újabb tulajdonságát fedi fel. Árnyalatnyi különbség van a szavak jelentése között, mégis így kapunk igazán részletes képet a női ideálról. A lovag nem tudott egyetlen jelzőt kiválasztani, amellyel szerelmét jellemezni tudná, ezért fejti ki érzelmeit ilyen módon. A „fejedelmem” jelző kiemelkedik a többi közül, hiszen ezzel a szóval elismeri, hogy Júlia befolyással van az életére, legalább egyenrangú félként kezeli, de inkább alárendeltnek érzi magát hozzá képest. Ki van szolgáltatva a hölgynek, hiszen annyira erősen kötődik hozzá, hogy akár azt is elviselné, hogy a nő visszautasítsa, megbántsa, és még akkor sem tudna megszűnni szeretni őt. Élete fejedelme Júlia, minden napja róla szól, szerelme irányítja a döntéseit is.

Az utolsó versszak miniatűrepikai szeletet tartalmaz. Ebből derül ki, hogy milyen szituációban keletkeztek a műbeli metaforák. („Juliámra hogy találék,/ Örömömben így köszenék…”) Mindazok az érzelmek, melyeket a műben megismerhettünk, egy különös találkozás után fogalmazódtak meg a lírai hősben, ebből érezhető, hogy valóban szerelmes a hölgybe, és az ő puszta jelenléte is boldoggá teszi. „Kin ő csak elmosolyodék.” A formális üdvözlést Júlia nem lett volna köteles viszonozni, ő azonban egy mosollyal ajándékozta meg a férfit, beismerve, hogy amaz nem közömbös számára. Így hát legalább részben viszonzottaknak sejtjük az udvarló érzelmeit.

A korabeli illem azt diktálja ugyan, hogy a lírai hős így köszöntse szerelmét („Térdet-fejet neki hajték”), mégis, érdekes párhuzam vonható e sor és a „fejedelmem” kifejezés között. Fejedelme előtt hajolt itt meg a férfi, őt köszöntötte, és számára hatalmas boldogság volt a nő visszafogott mosolya is, hiszen a „fejedelem” nem nyílhat meg teljesen, fenn kell tartani a maga köré húzott falait, ha felsőbbrendűnek, fejedelminek akar látszani. Ebből következtethetünk arra is, hogy Júlia sosem nyílt meg túl könnyen, sok idő kellett hozzá, hogy megbízzon valakiben, erre a tulajdonságára utalhat a „Jó illatú, piros rózsám” metafora is, hiszen a rózsához is nehéz közel kerülni, a tövisei sok mindenkit elriaszthatnak.

Áttekintettük tehát, hogy a lírai hős metaforákba rejtett bókokkal köszönti szerelmét, és így árulja el, mit is érez iránta. Láttuk, hogy őszinte szerelmét legpontosabban a három alliteráció fejezi ki („nekem nálad nélkül”;  „szép szerelmem”; „élj, élj, életem”), ebből kettő a mű elején, a harmadik az aranymetszésnél van. Az alliterációk foglalják össze a szerelmi vallomást.  Szerelme nélkül hiábavalónak tartja az életet a lírai hős, szüksége van a szeretett hölgyre, akinek szépségére többek közt a „gyönyerő szép kis violám” metafora irányítja az olvasó figyelmét.

Horváth Vivien – Győrött, 2016 májusában