REFLEXIÓK Kormos István életművéhez

Wenczel Imre

Győrött, 2023 júniusában

A mostani dátumnak, vagyis annak, hogy jeles születésnaphoz kötődik ez a néhány megjegyzés, alig van jelentősége[1]. Annak viszont igen, hogy mennyi reflexió született eszmélkedő életem folyamán (és milyen minőségben) Kormos István életével, műveivel kapcsolatban, ami a saját életemből is hív elő élményeket. Ugyanis folyamatosan alkotja egymást (élet)mű és befogadó. (Lásd például Villányi Lászlónak és a „Jézusi csavargónak[2]” az élő kapcsolatát ezzel a „Szeplőtelen ének”-es „Vasmozsár”-os, „Yorik”-os, „Vackor”-os különös emberrel.) És akkor még szót sem ejtettünk vagy száz olyan költőről, íróról, aki többek közt neki köszönheti azt a létezési minőséget, hogy bekerült Az élő magyar költők antológiája tervébe[3]. A Nagy Lászlóval készített beszélgetése pedig szinte életmentő minden középiskolai (egyetemi?) magyartanár számára, mert könnyű áttekinthetőséggel taníthatóvá válik tőle a Nagy László-i életmű. Persze a híres zárómondat is egyre fontosabb lehet Mesterséges Intelligenciával „fűszerezett” világunkban. Kormos kérdésére ugyanis így válaszol a költő a beszélgetés végén, vagyis, hogy mit üzen a jövő nemzedéknek: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.” Ez az üzenet ugyanúgy érvényes lehet Kormos István részéről is.

Felkérésre kezdtem írni ezt az esszét, de nem tagadhatom meg az információknak azt az öntudatlan áramlását, ami vele jár azzal, ha az ember komolyan eltűnődik egy témáról. Ugyanis a gyakorló irodalomtanár akkor is találkozott volna Kormos István tevékenységével és műveivel, ha megtagadja a kapcsolatot a saját kortársainak győri alkotóival (korabeli lázadóival?), a SZEPLŐTELEN ÉNEK[4] szereplőivel (névsorban): Borbély Jánossal, Győrkös Lászlóval, Hámor Vilmossal, Korognai Jánossal, Kádár Péterrel, Kozma Zoltánnal, Kurcsis Lászlóval (a Műhely későbbi arculattervezőjével), Nagy Ágnessel, Pátkai Tivadarral (övé a címadó vers a Szeplőtelen ének antológiában), Pió Mártával, Mózes Lászlóval (a reklámgrafikussal), Varga Gyulával (aki később sokat segített a Révai színköreinek is), Villányi Lászlóval, a későbbi Műhely-szerkesztővel… De sohasem volt ilyesféle tagadás részemről. Már korábban is elég sokat foglalkoztam Kormos műveivel és életével. Megzenésítettem néhány versét (HÁROM NAPJA; KLÁRI, NYÁR, CSÖND[5]), és a Műhely megfelelő[6] tematikus számát „reklámozva” Villányi Lászlóval, Pátkai Tivadarral, valamint révais tanítványaimmal együtt kis műsor keretében előadtuk őket ezeken a (többségében falusi) találkozókon. Mindazonáltal sor került egy Kassák Kollégium-osok összejövetelére is a győri Borsos-házban 2007-ben, aminek én voltam a levezető házigazdája, és videóra vette a fiam[7] az egészet, tehát létezik a dokumentáció (hiszen én is kassákos voltam még akkor (1974), amikor a győri Petőfi Sándor Ifjúsági Házban nem „csak” Odoricsok[8], G. Komoróczi Emőkék, Pió Márták, Kovács Dezsők és magamfajta középiskolás költőtanoncok próbálkoztak életükkel / költészetükkel játszani, hanem már ott voltak a nagyok, az alapítók, sőt azok közül is néhányan, akik később a Szeplőtelen ének antológiában szerepeltek). Megjegyzem, abban a teremben az Ifjúsági Házban, ahová azért óvakodtam be néhány versemmel (1974-ben?), mert én is szerettem volna közéjük tartozni, Odorics fogadott. Leültünk a földre, ahogy a többiek is – asztal meg szék nemigen volt ott, illetve éppen írtak, rajzoltak rajtuk valakik – és Odorics Feri elkérte a kezemben szorongatott három versemet. Kiválasztott egyet, és addig elemezte, amíg a húsz-harminc soros versből maradt négy sor. A többit kihúzatta velem. Az a bizonyos felvétel az addigi legteljesebb névsorát és összegzését tudja szolgáltatni egyéni, kissé krónikás, kissé személyes megszólalások alapján annak, hogy ki mindenkinek volt /van köze ahhoz az alkotó csoporthoz, amelyik a gerince lehetett Győr korabeli irodalmi és képzőművészeti kultúrahordozójának, és persze a legfontosabb mentorukhoz, Kormos Istvánhoz. Megjegyzem, ezen a találkozón Villányi László, Kormos egyik legfontosabb tanítványa, költő-barátja nem vett részt családi okok miatt. Szép és fontos levelet írt a találkozó résztvevőinek, amit akkor felolvastunk. Ettől a pillanattól kezdve egy (több száz oldalnyi) kulturális dzsungel tárulhatna fel, de itt maradok a saját reflexióimnál, ami az engem érintő Kormos-témákat illeti.

A Kormos István művei című kiadványról szólva a Műhelyben (Osiris-Századvég Kiadó, 1995) azzal zárom a gondolatmenetet, hogy „Nincs hiányérzetünk, ha a kötetet végigolvassuk. Kerek egész. Ha mellé tehetnénk egy másik kötetbe összegyűjtve a költő gyerekverseit, meséit és műfordításait, a harmadikban mindazokat a nyilatkozatokat, tanulmányokat, recenziókat, amelyeket Kormosról mondtak-írtak (nem feledkezvén meg az 1993-as Műhely tematikus számáról), és még Az örvénylő-szívű vándor c. antológiát, mely a költőhöz, illetve a róla írt verseket tartalmazza, akkor ott lehetne a könyvespolcunkon minden fontosabb információ Kormos Istvánról.” Ezen az állításon később módosítanom kellett. Sokan és sokat kezdtek el foglalkozni ugyanis a Kormos-életművel, és számomra is egyre több kapcsolódási pont derült ki. (Személyes vonatkozású is.) Nem véletlenül vállaltam a recenzió írását a győri Műhelybe annak idején Vasy Géza Kormos Istvánról szóló könyvéről, hiszen engem is említ a szerző valahol. (Balassi Kiadó, 2002). Minden olvasói „találkozáskor” szerettem a Kormos-szövegeket. De nem csak erről van szó. A Kormos-ősök (Kops) temetkezési helyének igencsak elhanyagolt sírját a nagyszüleim sírjától nem messze találtuk meg a mosonszentmiklósi temetőben Villányi Lászlóval. A másik érdekes „találkozás” a mosonszentmiklósi Hajós-család gyerekeinek autós furikáztatása a poros Hársfa utcában. A Kops családdal rokon Hajós-család édesanyám Hársfa utca 8-as házával közvetlenül szemben lakott. (1970-valahányban vagyunk.) Kormos eljött hozzájuk, és autójával többször fel és le „utaztatta” a Hajós-gyerekeket. Édesanyám házának ablakából néztük, hogy ki lehet ez. Mindezek akkor is mély nyomokat hagytak volna bennem, ha semmi közöm nem lett volna Kormos publikált szövegeihez.

A jelzett címszó (Reflexiók…) előhívja az újraolvasás néhány élményét. Persze számomra mindig is a líra volt a meghatározó befogadóként, de A vasmozsár…néhány szövegrészlete olyan emlékeimet érinti, amelyekről szólnom kell. Amit tudunk, az éppenséggel a tények közlése, valamint azonnali legendásítása Kormos részéről. Ez mindig is tetszett nekem. Tényközlés például: „1923-ban születtem Mosonszentmiklóson. Kapunk egy poros, árkasevolt közre nyílt, ott hömpölygött le a templomdombról minden este a tehéncsorda.” Az emlék szerint a kétéves kisfiút majdnem agyontapossa a hazatartó tehéncsorda, de kikerülik. (Tény?) Ugyanott: „Fölálltam a porból, a fém hőmérőtokba verseket töltögetek.”[9] (Ez már metaforává lett!) A tehéncsorda vonulása és a templomdomb nekem is „megvan” (1966?), mert a templom közvetlen szomszédságában volt az iskola, ahová jártam, a lakásunk pedig egy házzal odébb. Nagyapám gondozta a templom kertjét és környékét, hiszen ő volt Mosonszentmiklóson Kuglics bácsi, a kertész.

Kormos gyónásáról és a saját problémáimról. „Első gyónásomat – a sztereotip gyónási formula elmondása után – azzal kezdtem, hogy nincs bűnöm. A mosonszentmiklósi öreg pap csodálkozva hajolt ki a gyóntatószékből, segített, sorolván a bűn lehetséges formáit. ’Nem hazudtál?’ – ’Nem!’ – s elvonultak előttem hazugságaim, kisebbek-nagyobbak egymás után. ’Nem loptál?’ – ’Nem!’ – s megelevenedtek kis lopásaim. Csak én tudtam, hogy milyen megátalkodott vagyok.”[10] Én 12 évesen, a későbbi Kormos-olvasó, azonnal, a pap firtatása nélkül kitaláltam mindenféle bűnöket (például, hogy nem segítettem az öreg néninek, aki elejtette az almás kosarát, és szétgurultak az almák…). Becsülettel elmondtam utána a rám szabott penitenciát (2 Miatyánk, 3 Üdvözlégy), és nem éreztem magam bűnösnek. A pap akkor nekem / miattam nem hajolt ki a gyóntatószékből.

Ami a tárgyakat illeti, az egyik leginkább ideillő „tárgyam” a győri Műhely tematikus száma[11]. Azért is tartom ennyire becsben a már teljesen szétesett, agyonolvasott folyóiratszámot, mert annak idején vettem belőle ötöt (kaptam még a szerkesztőségtől is egyet), és lassanként elosztogattam a barátaimnak, tanítványaimnak, főleg a Révai-gimnáziumban. Már csak egy van belőle. A „Tárgyaim” kapcsán lásd A vasmozsár… 11-13. oldalát! – 1974 (Kortárs, 5. sz.)

Persze, A vasmozsár törője alatt című esszé tartalmazza mindazt a tényszerű összefüggést, amit Kormos adatközlésként, elemzésként és legendásításként szándékozott korabeli és későbbi közönségére hagyni. Itt olyan sok hasonlóság van az én világom és a Kormos által megrajzolt világ között, hogy ebből legalább néhányat említek még. A „sűrűje” a dolognak lehetne akár Hédervár (15. o.), ahol a nagyapám korábban főkertész volt, vagy a sövényházi, netán a nyúli világ, ahol magam is tanítottam, de ugyanekkora esélye van a Fehér virág többféle kontextusának – egészen Szántó Piroskáig. (Van tőle egy dedikált albumom, amit a győri kiállításán írt alá nekem : „Wenczel Imrének szeretettel Szántó Piroska”). Úgy döntöttem, mindegyik témáról emlékezgetek egy kicsit.

Szóval Hédervár. „Szokás volt Héderváron, hogy karácsonykor a Héderváry gróf megajándékozta, kivételezés nélkül, azt hiszem, elég gyönge ajándékkal a cselédgyerekeket. Az ünnepi öröm az volt, hogy a kastélyba léphettünk.”[12] Nos, a nagyapám ebben a közegben élte fiatal éveit, rendben tartotta a kastély teljes területét, ő volt a főkertész. Sokat mesélt róla nekem.

Sövényházról. Ez nagyon különleges hely. Valamiképpen vonzza, vagy talán „kitermeli” a mindentől és mindenkitől különböző tehetséges embereket. Meglepően sok esetben találkoztam ilyenekkel, köztük révais tanítványaimmal (pl. Németh Ádámmal), győri költőkkel (pl. Pátkai Tivadarral), későbbi vezető szakorvosokkal (Göltl Andrással) vagy bármilyen egyéb tehetséggel (drámapedagógussal, tanítóval, tanárral…). A győrsövényházi lét számomra eleve meghatározó volt. Háromtól hét éves koromig a nagyszüleim tartottak életben ott. Azok az élmények, amiket átéltem, „passzolnak” Kormos élményeihez.[13]

A Fehér virág kontextusai. Ez a vers bennem mindig Horváth Ildikó, győri előadóművész hangján szól. (A versmondó tanárnőt Z. Szabó László „foglalkoztatta” a Győri Előadóművész Stúdióban, aminek a Tanár Úr javaslatára később én lettem rövid ideig a vezetője.) Így találkoztam a verssel először „hangzó anyagként”. Azóta meggyőződésem, hogy szükséges kihangosítani, elmondani „közönség előtt”, de semmiképpen nem ún. szavalóversenyen. Ahhoz túlságosan intim, túlzottan egyszerű, és elképesztően bonyolult. A formavilágát több helyütt elemeztem. (Tudjuk, hogy Radnóti nibelungi és nibelungizált alexandrin sorait hozza vissza az Erőltetett menetből. Mások azt mondják, hogy dupla anakreóni sorokból áll.) Nem mulasztottam el azt sem az elmúlt harminc-harmincöt évben, hogy mindenütt elmondjam ezt a verset, ahol csak alkalom adódott rá. Sohasem próbálkoztam a megzenésítésével. Önmagát hordozza ugyanis a szöveg zenéje.

Visszatérve Mosonszentmiklóshoz. 1972 márciusában keletkezett az a levél, amit Kormos Sárosi Lajosnak írt, megköszönve a vendéglátást, a miklósi jó estét és délelőttöt…Karácsony Gézának is küldi új kötetét. Nos, Sárosi Lajos volt a Mosonszentmiklósi Általános Iskola igazgatója, korábban tanított engem matematikából. Jellemző, hogy mennyire keveset tud egy diák a tanárairól. Hiszen fogalmam sem volt róla, még évekkel később sem, hogy „ő indította el Kormos István költő kultuszát a községben (…), gyűjtötte és rendszerezte a községre vonatkozó helytörténeti anyagokat. Ebben sokat segített neki felesége is, Takács Katalin tanítónő”[14]. Karácsony Géza pedig a mosonszentmiklósi kultúrház igazgatója volt, akinek a fiával, Karácsony Szilveszterrel igen sokat játszottam. (Magát a levelet közli a Műhely már említett tematikus száma is.)

Jellemző, hogy mennyire nem hagytak békén a Kormos-művek olvasása nyomán feléledő reflexiók: korábbi recenziómhoz[15] tovább gondolt ötletekkel csatlakoztam később. Most csak megjegyzésként sorolom az akkori címszavakat, melyeket Kormos műveinek olvasása kiváltott. Ne vesszenek el teljesen ezek az elemzéstöredékek!

A Kormos István szövegeiben megjelenő metamorfózisokról: ő (a lírai én) kisjézus a betlehemes játékban a nagypapa ingében; űr-lény vagy angyal bizalmas viszonyban az éggel; testvére növénynek, állatnak; az erdő és saját személyisége összekeveredik; a természet lélekkel teli (antropomorfizált); számára a természet otthon (rá emlékeznek a nyárfák).

Mítoszteremtés és a mítosz megélése szimbólumokban: víz-Szigetköz; születés-halál; földanya; túlvilág; azték kukorica-mítoszok; háromkirályok-három csavargó; Jézus és fogadott apja, József Attila sorsát azonosítja (hozzá a szamár-kép, a talicska-Jézus, stb.); a kukorica megszólítása: „Jézus, te...”. Azután mintha önmagát rajzolná meg a kukorica képében.

Hiány-érzetek: gyermekkorának természetes világa természetesen él benne, ott senki ne szimatoljon holmi idillt, ezt nem tűri. Később ezt a világot egyszerűen hiányként interpretálja. A másik hiány: az édesanya. Ez a hiány idézheti elő a felnőtt Kormos Istvánban azt, hogy felveszi édesanyja lánykori nevét. Az otthontalanság érzése (és ténye) végigkíséri, de az önsajnálat távol áll tőle. A szegénység-gazdagság képei kiegészítik egymást.

Hűség és öntörvényűség: Nem a nőkhöz hű, hanem a szerelemhez (hogy tisztuljon a szerelemben). A tragikum szinte állandó (előrevetítés, sejtetés) pl. a lecsupált bokorról, stb... A József Attila-i magány mindig ott kísért. A mitológiai történetek oly mértékben sajátjai, hogy szabadon gazdálkodik velük, hiszen bennük él (Orpheusz). Szabadon csak költészetében érvényesítheti az egyszerre benne élő szerepeket: gyermek, Orpheusz, csavargó, Villon, Szegény Yorick, Harlekin, istenek fia…Tér és idő feloldódik: mágia és valóság egymást értelmezi (át). Szent és profán nem egymás ellenében jelentkezik. Gyakori a jelen idejűsítés.

Költői játékok: játékos, szelíd humor; képzettársítások, nyelvi lelemény, rímek... Otthont teremt; varázsol; mindent átalakít. Szürrealizmus – kollázs-technika érvényesül (merész egymás mellé rendelésekkel). „Szürrealizmus népi hangon” (Szabó Lőrinc). Verseinek alapszíne a zöld, azután a fekete és a piros. Ne feledkezzünk meg az illatok kavalkádjáról! Szépségmotívum például a gyöngy. Az erotika itt érzéki, humorral átszőtt, huncut, fenséges és komoly. Rendkívül szuggesztív metaforák... Szabályosságokat (például műformában) azért alkalmaz, hogy áthághassa a szabályt.

Lássuk be, ha nincs Villányi László és a Műhely győri folyóirata, nem foglalkozom ennyit Kormos Istvánnal és írásaival. Pláne nem „húz be” ez a költészet, mert nem találkozom vele eléggé hosszan és mélyen. Akkor biztos, hogy nem zenésítem meg néhány versét, pláne nem gyakorlom a megszületett ópuszokat addig, amíg előadhatóvá nem váltak. A Kops-életrajzi összefüggések, meg a mosonszentmiklósi temető sírkövei pedig nyilvánvalóan nem érdekeltek volna, pedig hát ott mentem el a közelükben évente többször is szeretteim sírját látogatva. Főiskolásként a Kormos-szövegekben talán leginkább a kukorica-ügyek, az Orpheusz-motívum foglalkoztatott… – és Mosonszentmiklós. Már kezdő tanár voltam, amikor a mosonszentmiklósi „Sári tanító néni”, illetve kissé később Sárosiné Kató néni érdeklődött tőlem, hogy mit tanultam azokban az iskolákban, ahová jártam – Kormos Istvánról. Ebben az ügyben szerencsém volt. Annak a hihetetlen nyitottságnak és napra kész tudásnak, amelyet főiskolai tanáraimtól Pécsett kaptam és örököltem, része volt Kormos István is. Ez az érdeklődés valószínűleg nem múlik el, főképpen ha egy folyóirat, mint a Műhely felkéri az embert ilyen témájú esszé írására. --- Wenczel Imre 2023 júniusában

[2] Villányi László: Metszet, jézusi csavargóval (In: látó 1995. április, VI. évfolyam, 4. szám)

[3] Parancs János: Magyar Orpheus (In: Műhely, 1993. XVI. évfolyam, 5. szám, 29-39. oldal)

[4] A győri Kassák Kollégium Antológiája 1976 – Szerk. Gárdonyi Béla; Lektorálta és az előszót írta Kormos István; Kiadta a győri Petőfi Sándor Ifjúsági Ház

[5] In: Kormos István: Rigó kiált fölöttem, Orpheusz Könyvek 1991, 19., 25. oldal

[7] Wenczel Dávid kezelte a kamerát (akkor még középiskolás diák)

[8] Odorics Ferenc is írt egy kedves-tréfás levelet üzenetképpen a korábbi Kassák Kollégistáknak.

[9] A vasmozsár… 7. oldal – 1971 (Szegény Yorick, Szépirodalmi Kiadó)

[10] A vasmozsár… 10. oldal – 1973 (Kortárs, 4. sz.)

[11] Hetven éve született Kormos István” (1993. XVI. évfolyam, 5. szám)

[12] A vasmozsár törője alatt 15. oldal (1976 Új Írás 9. sz.)

[13] Lásd az R.Z életkalandjai regénykezdemény információit! – Weblap: wenczelimre.atw.hu; címszó: R.Z. életkalandjai -- részletek

[14] Az idézett szócikk-részlet szerzője Tuba László. A Moson Megyei Életrajzi Lexikonban található. A szócikkhez használt források: I. Mód Lászlóné: Sárosi Lajos 1921-1994. Töretlen hittel: Jeles pedagógusok Győr-Moson-Sopron megyében 2. Szerk. Kallós Károlyné, Gönczöl Lászlóné – Győr, 2011. p. 239-249. II. Fenyvesi Irén: Akit nem felejtünk el soha: Sárosi Lajos – Mosonszentmiklós, 2005- 5. évf. 2009. 4. sz. 14. p. (Copyright 2022. © Huszár Gál Városi Könyvtár, Minden jog fenntartva.)

[15] Wenczel Imre recenziója a győri Műhelyben – Kormos István művei (1995)