Cseke Zsuzsa Anikó:

Így él a vers

E dolgozat célja: két műértelmezési módszer — a szemiotikai és a strukturalista műelemzés — bemutatása és összehasonlítása egy József Attila-vers (Gyöngy) alapján. Ugyanakkor a dolgozat szemléltetni igyekszik azt a tényt, hogy a különböző műértelmezési módszereket lehetetlenség élesen elkülöníteni egymástól. Ez ahhoz a hibához vezetne, hogy a kizárólagos, szikár tudományosság jelszava alatt végül is egyedül a kutatás módjára koncentrálnánk, megfeledkezve magáról a tárgyról. A különböző műértelmezési módszerek több ponton is érintkezhetnek egymással, s ezáltal a műértés gazdagodik. Hiszen végső soron ez a fontos: a törekvés, hogy megértsem a szöveget, amely műalkotásként kínálja magát.

Az itt következő műelemzés során több ponton megkísérlem a szemiotika, majd a strukturalizmus módszerének alkalmazását. Elsőként a szemiotika módszerét, mivel úgy érzem — a strukturalista elemzési móddal ellentétben — nagyobb szabadságot ad a versben levő gazdag jelentéstartalmak feltárásához.

A szemiotika (jeltudomány) irányzatainak egyik közös alapelve a tudatos elhatárolódás az intuícióra hagyatkozó irodalomtudománytól. A szemiotika a jeleket a maguk komplexitásában vizsgálja: az általános szintaktikai elemzésen túl foglalkozik jel és jelentés ún. szemantikai, illetve a jel és a jelet felhasználó ún. pragmatikai viszonyával is, ezeket a viszonyokat rendszerbe állítja, a viszonyokat pedig "a természettudományokhoz hasonló módszertannal kívánja modellálni (Kanyó).

Egy másik közös vonása a szemiotikai alapon álló irodalomelméleti irányzatoknak, hogy — mivel az irodalmi műveket jeleknek, pontosabban jelegyütteseknek tekintik — az irodalmi műalkotásban több szint létezését tételezik föl. Eszerint a műalkotásban a természetes nyelvi alapra másodlagos nyelvek épülnek, rétegződnek, amelyek funkciója nem kommunikatív, hanem poétikai, és amelyekben a másodlagos jelentés, a konnotáció kerül előtérbe a denotációval szemben (R. Barthes).

A szemiotikai műelemzésnek nincs egységes, kodifikált gyakorlata. Amikor tehát József Attila verse kapcsán szemléltetni próbálom ezt a módszert, elemzésem igazából nem tehet eleget a szigorú tudományosság igényének, hiszen átlépi egy következetes szemiotikai elemzés határait. Valamennyire talán mégis "szabályszerűen" járok el, amennyiben megpróbálom a Kanyó Zoltán által leírt lépéseket követni.

A szemiotikai műelemzési módszer első lépéseként elvonatkoztatunk a szöveg pragmatikai vonatkozásaitól. Ennek az alapvető követelménynek máris eleget tettem azzal a gesztussal, hogy a szöveget versként olvasom, versnek fogadom el. Az esztétikai magatartás felszabadít engem, az olvasót a vers számára, nyitottá tesz, hogy belelássam mindazt, ami benne van vagy benne lehet megértési kereteim szerint, s ugyanakkor hűségre is kötelez a verssel szemben. Másfelől pedig azzal, hogy olvasom és értelmezem a szöveget — életet adok neki, amennyiben a benne rejlő jelentéslehetőségeket aktualizálom. Az esztétikai odafordulás az értelmezés premisszájaként működik, és érvényes az értelmezés egész során.

Miután eleget tettem az első követelménynek — eltekintettem a szöveg pragmatikai vonatkozásaitól —, a következőkben rátérek magára az értelmezésre, a szemantikai és a szintaktikai szint szétválasztásával.

Érdemes megállapodni egy időre a címnél. Versbéli jelentéskontextusától egyelőre eltekintve, asszociációk egész sora juthat eszünkbe róla. A "gyöngy" egyértelműen pozitív értékjelentéssel telített metafora. A tenger mélyén, kagylóban megbújó igazgyöngy, amelyet a gyöngyhalászoknak úgy kell felhozniuk sok ezer méter mélyről a napfényre, a rejtőzködő esztétikai/erkölcsi értéket konnotálja ősidők óta. Pozitív értékminőségek egész sorát társíthatjuk hozzá: apró, szép, csillogó, finom, törékeny, tűnékeny stb. A cím jelentésudvara tehát önmagában is roppant gazdag, s kataforikus funkciója révén bizonyos elvárásokat támaszt az olvasóban.

Az első sor metaforájában ("Gyöngy a csillag") a parányi, tengermélyi gyöngy tárgyiassága meglepő módon azonosul a csillaggal, a kozmikus tárgyiassággal. Vagy nem is olyan meglepő módon? Hiszen ugyanazok az attribútumok, amelyeket az imént a "gyöngy"-höz társítottam, a "csillag"-hoz is kapcsolódhatnak. Emberi szemmel nézve, sok ezer fényév távolából a csillag is aprónak, csillogónak, tűnékenynek látszik. Az indítás hatalmasra kitágított térbeli dimenziókat láttat. A "Gyöngy a csillag" metafora mélység és magasság oppozícióját sejteti, azonosításuk viszont a világmindenség egységének filozófiai gondolatát sugallja. Az első két sorban, az imént említett oppozíción kívül, ellentétes irányú mozgás dinamikája is megfigyelhető. Ha a gyöngyöt mint tengermélyi kis parányt fogjuk föl, akkor kezdetben a figyelem a mélységből az égre irányul, a második sorban pedig megfordul a mozgás iránya ("gyöngyszilánkokként potyog"), s a figyelem lefelé, a föld felé irányul. A következő sorok érzékletes hasonlatai ("mint a szöllő, fürtösen, / s mint a vízcsepp, hűvösen") mintegy elérhetővé, megfoghatóvá teszik a kozmikus tárgyiasság, a csillag szépségét, a "szöllő" és a "vízcsepp" szemléletes, "földközelibb" képében mintegy hangsúlyozódik az egység a sokféleségben gondolata. Az első szakasz tárgyiasságai a térbeli dimenziók mellett (vagy ezekkel együtt) végtelen időtávlatokat is felvillantanak. Számomra "potyog" és a "vízcsepp" az idő múlását is konnotálja. A "csillag"-hoz kapcsolódó "gyöngyszilánkokként potyog" képet külön konnotációval kíséri egy szövegen kívüli vonatkozás, a "csillaghullás" népi hiedelembeli szimbolikája, miszerint valahányszor "lepottyan" egy csillag az égről, ez valakinek a halálát jelzi. A képnek ezt a másodlagos jelentését a szövegösszefüggés később igazolni is fogja.

Az első szakaszban mintha mindvégig érzékelhető lenne egy lassított, lefelé irányuló mozgás, melyet a "potyog" ige indított el a második sorban, s mely a "szöllő" és a "vízcsepp" egyre földközelibb képein keresztül, a gravitáció törvénye szerint végre földet ér a második szakaszban. A figyelem most megállapodik a "göröngy"-ön. A költő az "is" szócskával párhuzamot von a "fent" és a "lent", a "csillag mint gyöngy" és a "göröngy mint gyöngy" között. Ha az olvasó egy kicsit visszakapcsol, valamiféle egyenértékűségi viszonyt fedezhet fel a második sor metaforájában szereplő "csámpás" jelző és az első szakaszban lévő "potyog" ige között — a meghittséggel társuló szóhangulat mintegy megszelídíti a távolságot ég és föld között. A szubjektum most újból magasabb szférába emelkedik, s mintha madártávlatból tetszéssel szemlélné, amint a föld ékszerré változik: "a barázdák fölfüzik, / a bús földek díszitik". Az olvasó megint visszakapcsolhat, és észreveheti, hogy ezek az érzékletes képek szintén egyenértékűségi kapcsolatban állnak a "szöllő" meg a "vízcsepp" nagyon is földközeli képeivel.

Az első két szakasz nagyívű, szemléletes víziója azt sugallja: minden Egy. A jelentésszerkezet szövetén indázó konnotációk a "Minden Egy" élményét hivatottak szuggerálni, a kozmikus ívű képekben a szubjektum mintegy rácsodálkozik a világmindenség egyneműségére és szépségére.

Itt szerkezeti határvonalat húzhatunk, mivel az első két szakasz kozmikus szféráját a következőkben az emberi szféra váltja föl. A belső jelentéskontextusban a "gyöngy" újabb, meglepő konnotációkat nyer a szövegösszefüggés révén. Az emberre vonatkozás konkrétsága ("kezed", "kezem", "fejemen", "sziveden") intimitást sugall, a metaforák ugyanakkor az embernek és a Kozmosznak az egyesülését szuggerálják ("Kezed csillag énnekem, / gyenge csillag fejemen"). Az intim helyzet részvevői között — szerelmes versről van szó — ellentmondásos a viszony. Ezt érzékeltetik az oppozíciós jellegű jelzős szerkezetek ("gyenge csillag" — "vaskos göröngy"). De mindenféle esetleges távolság megszűnik "én" és "te" között, ha visszakapcsolunk, és felidézzük, hogy mind a csillag, mind a göröngy egyszer már azonosult a központi metaforával, a "gyöngy"-gyel. Roppant érzékletes és meghitt a harmadik szakasz utolsó képe: "Vaskos göröngy a kezem, / ott porlad a sziveden". De az intim helyzetet mélységes dekadencia hatja át. Ha az olvasó újból visszakapcsol, egyenértékűséget fedezhet fel a "porlad" ige és az első szakasz "potyog" igéje között — kataforikus funkciójuk révén a kozmikus méretekben tudatosított elmúlásra utalnak. Jelentésük az utolsó szakasz első képeiben teljesedik ki. Az előző szakasz intim helyzetéhez képest itt újból kitágulnak a térbeli dimenziók ("Göröngy, göröngy, elporlik, / gyenge csillag lehullik"). Míg a "potyog", "porlad" igék az elmúlás általánosságát szuggerálták, az "elporlik", "lehullik" igék a halál konkrétságát, végzetszerűségét sugallják. Itt teljesedik ki, válik igazolttá az elemzés elején említett "csillaghullás" népi hiedelemre utaló konnotációja. Az utolsó két szakasz első két sorát ugyanakkor a jelentésszerkezet szintjén még egy másik külső vonatkozás — szerelem és halál mitikus összefüggése — telíti gazdag tartalommal.

A vers befejező képe ("s egy gyöngy lesz az ég megint, / egybefogva szíveink") nem egyszerűen csak eufemizálja a halált, több annál: valaminek az újjáteremtődését, újjászületését jelképezi. Visszaáll a Mindenség harmóniája, amit csak az ember zaklatott föl. Ebben az utolsó, hatalmasra kitágított képben a "gyöngy" metaforája a tökéletesség, a hibátlan egység jelképévé válik.

Ha mármost megvizsgáljuk egy kicsit a vers szintaktikai síkját is, akkor megállapítható, hogy négy szakaszának mindegyike egy-egy mondategészet alkot, a harmadik szakasz kivételével, amely két mondatból áll. Mivel a szintaktikai szinten végzett elemzés több ponton érintkezik a strukturalista elemzéssel, ezért most csak röviden vegyük számba azokat a kapcsolatokat, amelyek a szintaxis szintjén egymáshoz fűzik a versszakokat és ezek mondategységeit. Bizonyos ismétlődések amúgy is elkerülhetetlenek.

Rögtön szembetűnik a páros rím, amely eleve feszessé teszi a vers szerkezetét (a rímről és a ritmusról bővebben is szó esik majd a strukturalista elemzés során). Egy-egy mondategység egybeszövődése szorossá válik azáltal is, hogy gyakran azonos szófajú szavakban végződnek: ragyog—potyog, fürtösen—hűvösen, fölfűzik—díszítik stb. Mivel ezek minden esetben rímszavak is, egybeszövésük még szorosabb. Az előre- és hátramutatások különböző formái szintén szoros kapcsolatokat teremtenek a strófák és mondategységek között. Gondoljunk rögtön a címre, amely kataforikus funkciója révén szintaktikai kapcsolatot teremt maga és a szöveg mondatai között. Maguk a rímszavak is rendelkeznek anaforikus és kataforikus funkcióval (erről bővebben a strukturalista elemzésben). Minthogy rímes versről van szó, a sorvégek összecsengése önmagában is létrehoz bizonyos szintaktikai kapcsolatokat.

A szemiotikai rendszer utolsó lépése a pragmatikai szint vizsgálatát írja elő. Balázs János szerint "a szöveg igazi értelméhez csak akkor férkőzhetünk, ha magyarázatát nemcsak szemantikai és szintaktikai, hanem pragmatikai szinten is megkíséreljük". Én nem osztom azt a véleményt, hogy az elemzést fontos kitágítani a szöveg tényleges létrejöttének a körülményeire, a szerzőre vagy társadalmi összefüggésekre utaló adatok vizsgálatával; inkább azokkal értek egyet, akik szerint a szöveget "önmagából" kell megértenünk.

A módszerhez való hűség kedvéért mégis érdemes megemlíteni, hogy a vers a Vágó Márta ihlette szerelmes versek sorába tartozik, és úgy is mondhatnánk, hogy az elmúláson győzedelmeskedő magasztos szerelmet énekli meg. Szerintem azonban nem "csak" ennyiről van szó. Mert miről is szól hát ez a vers? Szerelemről és halálról, két szerelmes végső, tökéletes egyesüléséről egy magasabb létszférában, a Világmindenség és a benne parányinak tűnő emberi lét egységéről, a Minden-Egész egyneműségéről és harmóniájáról.

A strukturalista műértelmező módszer azon a felfogáson alapul, hogy az irodalmi műalkotás komplex és dinamikus rendszerként működik. A rendszer az, amely alkotóelemeit meghatározza; az elem azáltal válik azzá, ami, hogy valamilyen egészben funkcióhoz jut. A strukturalista kutató nem egyszerűen az alkotóelemeket keresi, hanem ezeknek a részrendszerekbe való szerveződését, a részrendszerek egymáshoz és az egészhez való viszonyát igyekszik feltárni.

A vers mint minden műalkotás, többrétegű építmény, és a mű hatása annál gazdagabb és erőteljesebb, minél kidolgozottabb, kimunkáltabb mindegyik. Ingarden szerint a műalkotás többrétegűsége egymástól eltérő típusú esztétikai minőségek különös többszólamúságát, polifóniáját eredményezi. Ingarden modellje szerint az irodalmi műnek négy alapvető rétege van, s ezek a következők: 1) a hangképződmények rétege; 2) a jelentésegységek rétege; 3) a sematizált látványok; 4) az ábrázolt tárgyiasságok rétege.

A strukturalista módszer ábrázolásában Hankiss Elemér műértelmezési modelljére támaszkodom, amely az Ingardenén alapul, és sok tekintetben egyezik azzal, a különbség csak az, hogy ő a 3. lépésben az értékmozzanatok szintjét, végül pedig a szerkezeti összefüggések szintjét vizsgálja.

Elemzésemben abból indulok ki, hogy a cím a struktúra része. Kataforikus funkcióját a strukturalista elemzésben is fontos megemlíteni, hiszen a "gyöngy" központi metaforája mindvégig mintegy a vers szervezőelvét képezi. Ha mármost vizsgálni kezdjük a vers hangzásrétegét, rögtön szembetűnik akusztikai gazdagsága. A hangzás harmonikus, világos szerkezetét a mély és magas magánhangzók előfordulási aránya határozza meg: közel 70%-nyi magas, tehát világos hangzású magánhangzóra jut alig több mint 30%-nyi mély magánhangzó. A hangszimbolika tehát inkább a derű felé viszi a vers hangulatát. Megfigyelhető azonban, hogy a második szakaszban feltűnően megbomlik ez az arány. Az első versszakaszban ugyanis 17 magas magánhangzóra esik 8 mély, a harmadikban 19 magasra 9 mély, az utolsóban pedig 21 magasra 6 mély magánhangzó. Viszont a második szakaszban 13—15 a magas—mély arány. Az "égi" gyöngyöt illusztráló hangzáskörnyezet könnyed színpompája után a "földi" gyöngy "halvány", "barna", "bús" jelzőinek hangzástartalma lomha súlyosságot kölcsönöz a második szakasz hangzásvilágának. A sok "b" hang ("barázda", "barna", "bús") szintén ezt a mély-sötét tónust húzza alá. Ugyanez a darabosság, mély-súlyos tónus dominál a harmadik szakasz utolsó két sorában is, az "a" és a labiális, mély "o" hangok többszörös előfordulása miatt ("vaskos", "ott porlad" stb.). Mindenesetre a mű menete inkább a derű, harmónia felé tart, és ez a hangzásréteg szintjén is az utolsó sorokban teljesedik ki, ahol a magas-könnyed hangok ("e", "i") fokozottan túlnyomó aránya illusztrálja akusztikai szinten a világmindenség egységének, tökélyének gondolatát ("s egy gyöngy lesz az ég megint, / egybefogva sziveink").

A ritmus nagy szerepet játszik a vers réteggazdagságának megteremtésében. A hangzásréteg eleven és dinamikus megszervezése révén mintegy átemeli a hétköznapi szavakat a költészetbe. A magyaros ritmus, a kétütemű hangsúlyos sorok (4/3/4/3) dalszerűséget kölcsönöznek a József Attila-versnek, a páros rím (a/a/b/b) pedig feszessé teszi a szerkezetét. Ezzel az ősi ritmusfajtával rövid mondatok járnak együtt, amelyek itt négyes sorokba tömörülve négy szakaszt, szimmetrikus kompozíciót alkotnak. Majdnem minden sor teljes értékű mondat, sorátcsengés nincs.

A versben föllelhető szerkezeti ekvivalenciák szorosan összefüggenek a hangzással. A mondatpárhuzamok a hangzásban is összecsengenek, és hangulatilag kifejezőbbé teszik a költeményt. A sorvégi szavak grammatikai hasonlósága is aláhúzza a hangzásbeli összecsengést (ragyog—potyog, hűvösen—fürtösen, göröngy—gyöngy stb.).

A hangzásréteg szintjén nem lehet figyelmen kívül hagyni a "gyöngy—göröngy" hangzáspárhuzamot. Ezt a fajta ekvivalencia-relációt Jakobson után paranomáziás jelenségnek nevezzük. Feltételezhető, hogy a "gyöngy" és a "göröngy" hangzásbeli összecsengése szerepet játszott a vers genezisében.

A műalkotás struktúrájának bonyolult viszonyai közé tartoznak az előre- és hátrautalások. Maguk a rímszavak is rendelkezhetnek anaforikus vagy kataforikus funkcióval. Előremutat például a vers első rímszava, a "ragyog". Minthogy rímes versről van szó, az olvasó joggal hiheti, hogy az ezután következő mondategységek valamelyikének olyan végződése lesz, amely összecseng e szóval. Rímváró szó, tehát szükségképpen előreutal. Könnyű azonban belátnunk, hogy a vele összecsengő szó — a "potyog" — viszont szükségképpen hátramutat, arra a szóra, amellyel rímel. A rímszavakon kívül például a határozószók ("úgy", "ott", "megint") is rendelkeznek anaforikus vagy kataforikus minőséggel. Így például a vers utolsó mondatában szereplő "megint" határozószó visszautal a legelső sor tartalmára, az "égi gyöngy" metaforájára ("s egy gyöngy lesz az ég megint").

A következő lépésben az ábrázolt tárgyiasságok és a jelentések szintjét vizsgáljuk meg. Ebben a rétegben nyilvánul meg igazán a mű "élete" (Ingarden). A vers szimmetrikus kompozíció, melyet a "gyöngy" kozmikus metaforája foglal keretbe. A költemény szervezőelvét az a mindvégig jelentkező ekvivalencia-reláció adja, amely a "csillag mint gyöngy" és a "göröngy mint gyöngy" metaforák között fennáll. A "gyöngy" központi metaforájának variációs jellegű ismétlődésében nyilvánul meg a vers poétizáltsága. Hogyan valósul meg ez a variációs ismétlődés? Az első szakasz metaforikus szerkezetében a gyöngy a kozmikus tárgyiassággal, a csillaggal azonosul, és közvetve a szőlőszemekkel és a vízcseppel is. Egyetlen színre utaló jelző sincs ezekben a sorokban, s egyedül a "ragyog" ige utal az ábrázolt világ színgazdagságára. A megjelenítés érzékletessége azonban sokféle szín- és fényhatást konnotál — az olvasónak nem nehéz elképzelnie az érett szőlő színét vagy a vízcsepp áttetsző ragyogását. A következő szakaszban a "gyöngy" már a "göröngy"-gyel azonosul, s így egyenértékűségi relációt teremt a "csillag" és a "göröngy" között. A második versszak "világítása" már "halványabb" s egyben komorabb; ezt sugallják a megszaporodott jelzők is ("barna", "bús"). A vers első részében ábrázolt kozmikus világ sokféle tárgyiassága (csillag, szőlő, vízcsepp, göröngy) a gyöngy metaforája révén mind-mind rokonságba kerül egymással, s így válik a központi metafora az "egység a sokféleségben" gondolatának hordozójává. A "gyöngy" újra felbukkan a vers zárósoraiban, és jelentéstartalma itt teljesedik ki, válik a világmindenség egyneműségének, magának a tökélynek a jelképévé.

A harmadik szakaszban ábrázolt egyszeri, intim helyzet érik általánosítássá a költőben. Ezt az általánosító tendenciát képviseli az idő- és térszerkesztés. Két tér- és idődimenzió mosódik egybe a versben. Kozmikus tágítású képek fogják közre a harmadik szakaszban ábrázolt konkrét emberi helyzetet. A meglepő metaforikus szerkezetek ("kezed csillag", "vaskos göröngy a kezem" azonban egybemossák a két dimenziót. Az idősíkok egybeolvadását szuggerálja az igealakok szinte kivétel nélküli jelenidejűsége is.

Már a szemiotikai elemzés során is szó esett az elmúlást tárgyiasító igékről. A "potyog—porlad", és az "elporlik—lehullik" igék között egyenértékűségi viszonyt állapíthatunk meg, amennyiben az első igepár az elmúlást általánosan, míg a második két ige a pusztulást konkrétan ragadja meg. Az általánostól a konkrét felé tartó mozgást szerkezetileg így is ábrázolhatjuk:

potyog porlad

elporlik lehullik

Milyen értékmozzanatokat konstituál a vers világa? A "gyöngy"-höz eleve pozitív értékminőségek egész sora társul (ezeket már fölsoroltuk a szemiotikai elemzés kezdetén).

A vers belső jelentéskontextusában specifikus értékminőségeket nyer a "gyöngy" metafora. A "csillag"-hoz és a "gyöngy"-höz kapcsolódó oppozíciós értékminőségekből külön paradigmákat állíthatunk föl: csillag—égi—ragyogó—fenséges—törékeny—gyenge; göröngy— földi—halovány—barna—csámpás—vaskos. A harmadik szakaszban, amelyben a szubjektum kedvesének kezét a "csillag"-gal, sajátját pedig a "göröngy"-gyel azonosítja, közvetetten bár, de nyilvánvalóvá válik szerény—szelíd önkritikája, hiszen így — áttételesen — a kedves alakjához kapcsolja az összes imént felsorolt pozitív értéket, míg önmagához a negatívnak titulálható attribútumokat társítja.

A halál végzetszerűségében viszont — amely ugyanúgy attribútuma a "gyenge csillag"-nak, mint a "vaskos göröngy"-nek — mindenféle értékkülönbség megszűnik. A végkicsengés azonban egyáltalán nem nevezhető tragikusnak. A versben mindennek közös metaforája, a "gyöngy" egybefogja a szerelmes szíveket, egyesül benne égi és földi, és újjáteremtődik a Mindenség tökéletes egysége.

IRODALOM

Cs. Gyímesi Éva: Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba. Pátria Könyvek. Bp., 1992. — Ingarden, Roman: Az irodalmi műalkotás. Gondolat. Bp., 1977. — Kanyó Zoltán: Irodalmi művek szemiotikai elemzéséről. In: Irodalomszemiotikai tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1979. 130—138. — Műelemzés—műértés. Szerk.: Sipos Lajos. Sport. Bp., 1990.